PAPOK ÉS A HITTAN

A zenetanulás nem tartozott a tanrendhez, ez egy plusz volt csupán, ezért most visszatérek a rendes tananyaghoz, amely a kötelező előírásoknak megfelelően zajlott mindenütt, így iskolánkban is.

Az írás, olvasás, számolás mellé, harmadik osztályban felzárkózott a hittantanítás. Ma is elevenen él emlékezetemben hittankönyvünk, melynek borítólapján Isten képe volt látható, ahogy könyököl a felhők hátán.
Az első ránézésre, mint minden után érdeklődő, jó megfigyelő gyerek azonnal észrevettem a hasonlatosságot az Isten képe és Markó zsák és madzagárus zsidó kereskedő között, akinek a Deák Ferenc utcában volt a boltja, és naponta láttam a boltajtóban ácsorogni.

Elérkezett az első hittanóra, melyet Junta Páter tartott, aki kb. 120 kilós közel két méter magas óriás volt.
Barátságosan köszöntött bennünket, minek következtében bizalmat tápláltam iránta, és miután elővettük a hittankönyvünket, illedelmesen jelentkeztem, és boldogan adtam elő észrevételemet:
„Tisztelendő bácsi a könyvön lévő Isten kép, annyira hasonlít Markó bácsihoz a zsidó kereskedőhöz, mintha róla készítették volna”.
Ekkor tapasztaltam meg, hogy rossz emberismerő vagyok, és a következő pillanatban megismerhettem, hogy milyen érzés egy óriástól két pofont kapni jogos észrevételemért.
Amikor továbblapoztam a hittankönyvet, és Krisztus képében a zsidó Farkas órást véltem felismerni. Ekkor már szólni sem mertem, mert nem akartam, hogy az óriás pap szadista hajlamait rajtam töltse ki.
Az egész könyv áttanulmányozása után döbbentem rá, hogy valószínűleg a zsidóiskolások hittankönyvét adták tévedésből nekünk, hisz minden szent zsidó volt a könyvben.
Megdöbbentem, de csendben maradtam, és bölcsebbnek találtam a hallgatást, mert az jutott eszembe, mi van akkor, ha Junta Páter is zsidó volt valaha, és azért kaptam a két pofont?

Hittantanáraink Cimbi barátomékkal laktak egy udvarban, ahol sokat megfordultam, és mindig bizalmatlan voltam velük az első megismerkedésünk emlékeként.
Junta Páter volt a Szervita papok főnöke. Beosztott papok voltak: Ciprián atya, (kis alacsony ember, aki mindig mosolygott, és aranykeretes szemüveget viselt) Miklós atya, (rendkívül jó megjelenésű pap volt, aki gyönyörűen festett, énekelt, és jól focizott) Manitusz testvér (ő nem tanított bennünket, mivel nem volt felszentelt pap, annak ellenére, hogy teológiát végzett, ő a sekrestyés volt a kápolnában)

Az osztályunkban Sonkodi Pista, akinek orvos szülei vallásos emberek voltak, rendszeresen minden vasárnap járt bátyjával, Sanyival ministrálni a Szervita Kápolnába.
Észrevettük, hogy akik ministrálni jártak soha nem feleltek hittanból.
A következő hittanórán megkérdeztük, hogy járhatnánk-e mi is ministrálni?
Igen! – mondta tisztelendő bácsi, és adott egy füzetet, amiben benne volt a ministrálás forgatókönyve.
A jobb oldali fő ministránsnak sok szöveget kellet megtanulni, és válaszolni időnként latinul a pap szövegére. Cimbi barátom vállalta a jobb oldali szerepét.
A baloldalinak nem volt egyáltalán szövege, csupán a könyvet kellett egyszer átvinni az oltár egyik oldaláról a másik oldalra, valamint a jobb oldalon bort és vizet kellett önteni a pap által tartott kehelybe.
Ezt a szerepet vállaltam én, és lettem a baloldali fő ministráns.
Azért hívták jobb, és bal fő ministránsnak, mert volt olyan, hogy három-négy ministráns állt még a fő ministránsok mellett.
Miután készen álltunk a ministrálásra Manitusz testvér próbát tartott velünk, és a következő vasárnaptól már a mienk lett 11 órai mise, és ez hosszú ideig így is maradt.

Beöltözködtünk a szoknyás jelmezbe, és hívatásunk magaslatán éreztük magunkat. Ha véletlen kicsit késtünk, és valaki beöltözött a mi ruhánkba, akár erővel is, de lehúztuk róla.
A tízórai misén a Sonkodi testvérek ministráltak mindig.
Aki közülünk hamarabb ért oda, és öltözött be, azt kiküldték a hívek közé pénzt koldulni. Volt egy bordóruhából készített kis zsák, melynek az alján kis csengő csilingelt. Az egész pedig egy hosszú rúdra volt ráhúzva, és azt nyújtottuk be a sorokban ülő hívek elé, hogy pénzt dobjanak bele.
Egyszer én lettem a soros, és ahogy benyújtottam a perselyt, nem érte el a pénzt nyújtó.
Kicsit próbáltam lendíteni a rúdon, minek következtében a következő pillanatban lecsúszott a persely, és a sok tíz, húszfilléres széjjelgurulta földön.
A hívek a padok alá bújtak és segítettek felszedni az alamizsnát.
Az oltárnál a mise természetesen tovább folyt.
Botrányos jelenet lett egy pillanat alatt, ügyetlenségem miatt, pedig jó szándék vezérelt.
Mikor végre beértem a sekrestyébe már ott állt az ajtóban Junta Páter, aki a 11-es misét tartotta, és csak annyit mondott: kisfiam te ne menjél ki többé perselyezni.

Egy másik alkalommal a mise előtti beharangozást bízták rám. Nem volt őrdöngős dolog, mivel a bejáratnál lógott a kötél, és azzal lehetett harangozni.
Határozott léptekkel mentem a harangkötél felé, és tiszteletteljes mozdulatokkal folyamatosan húzogatva szólásra bírtam a harangot. De, hogy a monoton harangozást kissé számomra is érdekessé tegyem, időnként nem engedtem el a kötelet, így a lendület ilyenkor felrántott a magasba.
Közben mellettem folyamatosan érkeztek a hívek.
Egy önfeledt hintázás közepette súlyom alatt elszakadt a már régen kiszolgált kötél, és a harang pár kongás után elcsendesedett.
Én, pedig ahogy visszahuppantam a földre, egyensúlyomat nem tudtam megtartani, és egy öregasszonyt, aki befelé igyekezett, majdnem kilöktem a templomból az utcára, mikor hanyatt estem.
A harang félreverésére rohant ki Manitusz testvér, megnézni, hogy mi történt.
A földről feltápászkodva, ártatlan arccal mutattam az elszakadt kötelet.
Manitusz testvér jóságosan megsimogatta a fejem, még szerencse, hogy nem esett bajod, – mondta.
Hirtelen az jutott eszembe:
Még jó, hogy nincs felszentelve pappá, mert akkor biztosan megpofozott volna, – amennyi esze van – mint egykor Juna Páter tette.
E kis előjáték után rendben lezajlott a mise.

Pár héttel ezek után egyedül voltam a sekrestyében, máig sem derült ki, hogy társaim miért nem jöttek.
Junta Páter (mindig ő prédikált a 11-es misén) rám szólt, hogy ölözzek gyorsan, mert ma kivételesen jobb fő ministráns leszek.
Szabadkoztam, hogy még soha nem ministráltam azon az oldalon.
Ne törődj vele, majd súgok, volt a válasz.
Gyorsam beöltöztem, és Manitusz testvér már nyitotta is az ajtót.
Határozott mozdulattal meghúztam a csengő zsinórját, ahogy beléptünk a templomba, (ez a bal fő ministráns dolga) mely csengetés jelzésére megszólalt az orgona, és kezdetét vette a mise.
Minden a legnagyobb rendben volt, a latin szöveget teljes egészébe a pap mondta el, mivel én nem tudtam.
E kis szépséghibával eljutottunk odáig, amikor a könyvet át kellett vinni a másik oldalra.
A Páter halkan leszólt: A könyvet.
Én úgy értettem, hogy csöngess, mire jól megráztam a mellettem lévő csengőt. (Ilyenkor néma csendnek kell lenni a templomban)
A Páter megint leszólt: a könyvet.
Én ismét nem értettem jól, és még határozottabban csengettem.
A hívek nem tudták elképzelni miért csengetek, mikor ilyenkor csendes ájtatosság van?
Páter megunta a csengetéseimet, és átvitte ő a könyvet.
Még most sem értem, hogy miért nem mindegy, hogy melyik oldalon van a könyv?
Ezután, mint bal fő ministráns már tudtam, hogy mikor következik a bor öntése a kehelybe.
Odaálltam a helyemre a két kis kancsóval, és vártam, hogy nyújtsa felém a kelyhet a pap.
Junta Páter soha nem kért vizet, és mikor önteni akartam felnyomta a kis kancsót a kehellyel, hogy ne tudjak önteni belőle.
Egy szép lassú akkurátusas mozdulattal beleöntöttem a kehelybe az összes bort, majd egy hirtelen lendülettel, mielőtt még megakadályozhatott volna utána öntöttem az összes vizet.
A Páter méregbe jött, de a hívek előtt, nem mert nyakon vágni, de helyette leszólt csendben: „Meg ne lássalak itt többé, te bajkeverő”.
Az úrfelmutatás után következett az áldozás, amikor a hívek az oltárt a padsoroktól elválasztó lépcső melletti korlát elé térdepeltek, hogy a pap szájukba tegye az ostyát.
Nekem ott kellett mennem Páter oldala mellett, és a kezemben lévő ezüst tálcát oda kellett tartanom annak az álla alá, aki éppen az ostyát kapta.
A sok fogatlan öregasszony olyan nevetségesen nézett ki, mint mikor a madárfiókák várják tátogva az eleséget. El-el, mosolyogtam magam, mivel némely látvány olybá tűnt, mintha kútba néztem volna.
A tátogó banyák átszellemült arcot vágtak, mikor megkapták a szent ostyát, és bizonyára soknak eszébe jutott, milyen jó, hogy a pap feloldozta őket bűneikért, pedig van fiatalságuk idejéből sok olyan bűn is, amit akkor nem mertek meggyónni, vén fejjel meg már szégyellik.
Fiatal gyermekként megérlelődött bennem az a tudat: A nők sokkal bűnösebbek, mint a férfiak, mivel gyónni, áldozni szinte csaknem mindig a nők jöttek.
Miután a nagytisztességű, becsületben megöregedett hívek a helyükre ültek, a hátralévő része a misének már zavartalanul fejeződött be.

Mise után elköszöntem, és tartottam magam a Páter utasításához, és többé nem mentem ministrálni.
Mikor Cimbi barátomnak elmeséltem a történteket, jót nevetett, és Ő is kilépett a ministránsok kötelékéből, mivel mással nem volt kedve papi szolgát játszani.

Röviddel ezek után Miklós atya, és Manitusz testvér elvittek bennünket osztálykirándulásra a Maros-partra.
Egy igazi számháború csata után finom uzsonnával láttak el a társaságot, melyet követően rövid pihenő következett, amikor Miklós atya, a szentírásból olvasott fel részleteket.
Ezek után két táborra osztotta az osztályt, és focimeccs következett.
Miklós atya az egyik félidőt az egyik csapatban, a másik félidőt a másik csapatban játszotta, úgy, hogy a szoknyája fel volt tűrve, mint ahogy a folyóban mosó asszonyok szokták alkalmazni.
A focipálya a csordajáráson volt, ahol előttünk tehenek legeltek, melyeket a csordás elhajtotta, átadva nekünk a terepet pályának.
Ősrégi jelenség, hogy a tehénszar mindig lapjára esik.
Így volt ez a focimeccsünk idején is. –
Mikor együtt voltunk az atyával, volt egy távoli szabadrúgásunk.
Az atya szólt, hogy állítsam le a labdát. Leállítottam, mikor intett, hogy kissé vigyem közelebb a kapu felé.
Ekkor vettem észre, hogy a fűből egy szép nagy tehénlepény kandikál ki.
Rátettem a labdát, és megkérdeztem, – itt jó?
Igen – válaszolta.
Majd nekifutott a labdának, és teljes erőből szétrúgta a tehénszart, mely minden felé fröcskölődött.
Szerencsére így is gól lett, de az atya odaszaladt hozzám, ám útközben elszállt a haragja, és csak annyit mondott: – Ez rossz vicc volt!

Ez volt az első és utolsó kirándulásunk a papokkal, és mintegy két hét múlva éjjel letartóztatták a Szervita Rend makói papjait, mely hírt Cimbi hozta reggel az iskolába.
Soha többé nem hallottunk róluk. Hogy mi volt a vád ellenük, nem derült ki soha?
Junta Páterre sem haragudtam a két pofonért a letartóztatásuk után. Alapjába véve jó emberek voltak, és szerettek bennünket a maguk módján.
Az egyházzal még a személyes kapcsolatom nem szakadt meg, mivel megtudtam, hogy az újvárosi iskolában Szívtestőr Gárda működik.
Szüleimnek bejelentettem, hogy szeretnék beiratkozni, amit nem elleneztek.
Rendszeresen eljártam a foglalkozásokra, amelyek hasonlók voltak a cserkész, vagy úttörő mozgalomhoz, csak vallásos keretekben.
A foglalkozásokat papok tartották, és igyekeztek otthonossá tenni az együttléteket.
Uzsonnákat, teadélutánokat rendeztek számunkra.

Egy nap bejelentették, hogy 1948. május 23-án Mindszenty József hercegprímás meglátogatja városunkat, és mivel Hódmezővásárhely felől érkezik, mi az elsők között leszünk, akik az iskola előtt fogadjuk majd kíséretével együtt, ezért erre az alkalomra ünnepi öltözékben jelenjünk meg.