GYAPOTSZEDÉS
Az iskolástársaink előtti pellengérre állítás után elhatároztuk, hogy az első adandó alkalommal kiköszörüljük a becsületünkön esett csorbát.
Az alkalomra nem sokat kellett várni, mivel a következő hétvégén gyapotszedésre ment az iskola.
Az ötvenes évek elején ugyanis divatba jött a betakarítás idején, a mezőgazdaság segítsége, ami abból állt, hogy gyárak, üzemek, iskolák, hivatalok stb. dolgozói kommunista szombat címen kivették a részüket a betakarítási munkákból, amiért fizetés nem járt, sőt még a napi élelemről is maguknak kellett gondoskodni.
Soha nem láttunk közelről még gyapotföldet, csupán a mozi híradókból ismertük ezt a munkát.
Reggel korán jöttek értünk a TSZ teherautói, és kivittek a gyapotföldre, ahol brigádokat kellett alakítani, majd 8 – 11 óráig dolgoztunk, utána 13óráig ebédszünet volt. Délután 16 óráig tartott a munka.
A hatalmas gyapottábla gyönyörű látványt nyújtott.
Mindenki kapott egy derekunkra köthető zsákot, amibe gyűjtöttük a leszedett gyapotot. Felkötöttük a zsákokat a derekunkra, majd sorba állítottak bennünket, és megmutatták a területünket.
A mi brigádunk a korábban ismertetett hat főből állt. A munkavezető Bálint Sanyit (kis dugót) kiállította a sorból, (Ő volt a legkisebb) és az átvevő helyen lett átvevő.
Az erre a helyre kijelölt tanyára kellett a megtelt zsákjainkat bevinni, ahol lemérték, (erre azért volt szükség, mert a TSZ dolgozói teljesítmény után kapták a fizetésüket) és Sanyi bevitte a belső helységbe, ahol kiöntötte a zsákok tartalmát.
Az első zsákjainkat mikor teleszedtük, és leadtuk, Sanyi odasúgta: „Menjetek a hátsó ablakhoz, ott majd visszaadom a zsákokat. Először azt hittük üres zsákokról van szó. Mikor az épület mögé értünk meglepetve vettük észre, hogy a teli zsákokat adta ki az ablakon.
Mindegyikből kivett egy keveset, hogy legközelebb nehogy pontosan egyforma súlyúak legyenek. Mi fülig érő szájjal mentünk vissza a szedőhelyre, ahol percek alatt ismét teleszedtük a zsákokat, majd pihentünk egy kicsit és ismét leadtuk a gyűjtött gyapotot.
Ezzel a módszerrel majdnem a dupláját teljesítettük, mint a hívatásos gyapotszedők, akik megjegyezték, ma még sokat szedtek a gyerekek, de holnap már a fáradtságtól a felét sem tudnák teljesíteni. A munkások ilyen véleménye után senkinek nem jutott eszébe a kételkedés kiváló munkánk láttán.
Szerencsére nem volt másnap, mivel csak egy napig szólt a TSZ kisegítése.
Végre eljött az ebéd ideje, amikor az otthon megbeszéltek értelmében szalonnát sütöttünk. A tanyától távol volt egy nagy domb, melynek közelében a felnyűtt gyapotszárakat tárolták nagy kazalban összerakva.
A domb tetejére egy nagy rakás ilyen száraz gyapotszárat hordtunk, majd tüzet gyújtottunk, mely recsegve – ropogva hatalmas lánggal égett, miközben állandóan tápláltuk a tüzet melynek lángjánál sült a szalonnánk.
Boldogan csorgattuk a szalonna zsírját a kenyérre, és nekünk fel sem tűnt, hogy mekkora tűz lobog előttünk.
Mikor már félig megsütöttük a szalonnánkat, nagy robajjal érkezett a szirénázó tűzoltóautó, és pillanatok alatt eloltották a tüzet, ahonnan riadtan menekültünk a hideg vízsugár elől.
Történt ugyanis, hogy a tűzőrök a fehér templom tornyából riasztották a tűzoltókat, akik percek alatt a helyszínen voltak.
Miután ilyen sikeresen „helyrehoztuk” a vasgyűjtéskor elkövetett hibánkat, még meg kellett hallgatnunk a tűzoltóparancsnok előadását arról, hogy felelőtlenségünk miatt könnyen leéghetett volna az egész gyapottábla.
Csupán az volt a szerencsénk, hogy szélcsend volt, és nem vitte el a parazsat a szél. A biztonság kedvéért még pár óráig kinn maradtak a tűzoltók, nehogy egy esetleges távoli szikra lángra kapjon.
Turpisságunknak köszönhetően hiába dolgoztunk „kiváló eredménnyel” a dicséret a munkánk végeztével elmaradt, de nem is marasztalt el bennünket a szalonnasütésért a TSZ vezetősége.