BALLAGÁS A NYOLCADIK OSZTÁLYBÓL

A nyolcadik osztály elvégzése lezárta gyermekkorunk boldog szakaszát, és teret adott mindnyájuknak a felnőttkorunk előkészítéséhez, és megnyitotta azt a fejezetet, amikor életünk első 14-15 éve már csupán emlékké válik.
Első osztálytalálkozónk 46 év múlva lett megrendezve, Varga Tomi jóvoltából, aki mintha érezte volna, hogy eljött talán utoljára az a lehetőség, amikor még egyszer láthatjuk egymást.
Tomi is azok közé tartozott, akikkel a nyolcadikos ballagás után csak ezen a találkozón találkoztunk először. Volt több osztálytársunk, akik ekkor sem jöttek el, és azóta sem láttam őket.
Tomi a találkozót követő évben örökre elment, és csak az emlékezés maradt utána, mely szomorú valósággá változott.
Soha nem szerettem az ilyen találkozókat, mert utána hosszú ideig szomorúság tölt el, hiszen az egykori csintalan, néha cinikusan komisz gyerekekből, komoly, megfontolt emberek lettek, akik már nem partnerek a viccelődésre, tréfálkozásra, hanem gondok, bajok, halálesetek, szomorúság lépett az egykor szertelen életük helyére, és ilyenkor úgy érzem, hogy életünkből meghalt egy kis rész.
Régi mondás: „Csak azok halnak meg igazán, akikre már nem emlékeznek”.

Szomorúan kell megállapítanunk minden ballagás után, hogy megtettük az első lépést az emlékezés felé, amikor még élünk, és mégis egy kissé meghaltunk egymás számára, hisz eljön, azaz idő, amikor elmegyünk majd egymás mellett, és nem ismerjük meg egymást, (megváltoztunk) pedig valaha jó barátok voltunk.
Évtizedek múlva, ha felcsendül a „Ballag már a vén diák” című dal, minden bizonnyal mindenkiben visszapörög, azaz idő, amikor virágokkal elhalmozva róttuk utolsó utunkat az iskolánk folyósólyán, osztálytermeiben, mintha az utolsó emlékeket szerettük volna örökre szívünkbe zárni.

Ekkor még boldog szomorúság vett erőt rajtunk, amikor a könnyes szemek nemcsak örömkönnyeket takartak, – hogy végeztünk – hanem tudatunkon kívül már megjelent előttünk az a tény, ami az első végállomást jelenti.
Most mikor emlékezem, és a betűk glédákba rendeződnek, melyek fejezetekké, örökkévalósággá válnak, az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert sokak már csak emlékemben élnek, – nevet, mert felidéződnek azok az arcok, melyek gyermekkorom boldog korszakát jelentették, azokkal a remek emberekkel, akik ma már a vizuális képességemnek köszönhetően jelennek meg emlékezetemben!