GIMNÁZIUM

A nyári szünet gyorsan tovatűnt, s egy napon megszólalt a gimnázium csengője, és megkezdődött az első tanítási nap.
Első óránkat Stenger Gizella magyar – történelem tanárnőnk, osztályfőnökünk tartotta, és az óra első része az ismerkedés jegyében zajlott le.
Miután kölcsönösen bemutatkoztunk, máris megkezdődött az első magyar óránk, melyen már egy különleges házi feladatot is kaptunk.
Mához egy hétre mindenki írjon egy szabadon választott témáról dolgozatot, és külön kérem, a fogalmazásra való odafigyelést, mert szeretném felmérni az osztály fogalmazási készségét. – Mondta tanárnőnk –
Az egy hét elteltével zsongott az osztály, és a beadáselőtti dolgozatról beszélt mindenki – kivéve engem – mivel talán még túlságosan bennem élt a Maros-parti nyár emléke, és ennek hatására elfelejtettem megírni a feladatot.
Lázas igyekezettel nyúltam a füzetem után, és magammal víve azt, a szünetben kezdtem hozzá a WC ablakában remekművem megalkotásához.
Honnan-honnan nem jött az isteni sugallat, és „Mese Sanyikának” címmel elkezdtem a kilátástalan munkámat.
Volt, hol nem volt, – írtam a szokásos mesebevezetőt.
Mintegy hatsornyit vetettem papírra, amikor megszólalt a szünet végét jelző csengő.
Ijedtemben a fejemhez kaptam, és lehet, hogy ennek hatására, mintegy szikra kipattant a megoldás: „Ahogy meséltem észrevettem, hogy a kicsi Sanyika elaludt, így a mesém is véget ért”, fejeztem be a műalkotást.
Mikor beadtuk a füzeteket eszembe jutott az ismert mondás
„Mindig a remény hal meg utoljára”.
E közmondásnak hatására, felvillant bennem bizakodva, hogy a tanárnő bizonyára méltányolni fogja humoromat, és lehet, hogy meg is dicsér érte.

A következő héten nagy füzetköteggel mosolyogva jött be az osztályba tanárnőnk, és minden bevezető nélkül megdicsérte az osztályt az elvégzett lelkiismeretes munkáért. Osztálytársaim hat- nyolc oldalon fejtették ki gondolataikat, az én nyolcsoros írásommal szemben.
Utolsó óránkon, osztályfőnöki órán nem tanultunk, így kiosztották a füzeteket, és elkezdte tanárnőnk az értékelést.
Mindenki megkapta füzetét, csupán az enyém maradt a tanári asztalon.
Ismét eszembe ötlött: Bizonyára a humoromat fogja majd tanárnőnk méltányolni, és frappáns munkámmal fogja zárni az órát, azért tartotta magánál a füzetemet.

Emberismeretem most is zátonyra futott, mint annak idején Junta Páternél, és pont az ellenkező hatást értem el dolgozatomba zsúfolt humorommal, mint amiben naivan reménykedtem.
A dolgozatok értékelése után, tanárnőnk kezébe vette füzetemet, odahozta a helyemre, és egy mondat után átadta nekem.
„Kikérem magamnak ezt a nagyfokú arcátlanságot, mellyel tanári mivoltomba gázolt, melyre még nem volt példa pályafutásom alatt”.
Még annyit mondott: Elmehetnek haza, – és elsírva magát kiment az osztályból! –

Kinyitottam a füzetet, melyben egy egész oldal nagyságú piros egyes éktelenkedett.
A következő osztályfőnöki óráig nem volt szó „dolgozatomról”.
Ekkor viszont, miután bejött tanárnőnk az osztályba az első kérdést nekem adresszálta: Pótolta a mulasztást? (A tanárnők és a fiatal férfi tanárok magáztak bennünket)
Ártatlan arccal feleltem: „Nem gondoltam, hogy új fogalmazást kell írnom, mivel értékelte a tanárnő a beadványomat”.
A maga cinizmusa példaértékű, és ha ezen nem változtat rengeteg gondja lesz az életben e miatt.
Soha nem írtam meg ezt a feladatot, de tanárnőm sem hozta fel többé.
E különleges bemutatkozásom ellenére gimnáziumi tanulmányaim idején legkedveltebb tanárnőm volt Stenger Gizella, akit magányában élete végéig rendszeresen meglátogattam. Utoljára halála előtt két héttel voltam nála, és ekkor először, már csak pár percre az ablakában fogadott.
A későbbiekben még kapcsolatunkra visszatérek!