Tabányi Mihály (Pilis, 1921. február 1.) magyar harmonikaművész és dzsesszzenész, az 1940-es és ’50-es évek legnépszerűbb tangóharmonikása volt. Saját zenekarával számtalan országban adott koncertet, s néha még ma is fellép. 2006-ban A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje és 2012. március 15. alkalmával A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje Állami kitüntetésben részesült.
„ Ha Tabányi játszik a tangóharmonikán, akkor az nagyon jó. ”
– Kodály Zoltán[1]
Tabányi Mihály 1921. február 1-jén született Pilisen. Öt éves korától kezdett el zenélni hegedűn, majd nyolc évesen zongorán. Miután felvételt nyert a Zeneakadémiára, orgona és gordon szakon végzett.
1940-ben megnyerte az Országos harmonikaverseny hivatásos első helyét, majd két évvel rá az Országos harmonika királlyá választási versenyt, s még ebben az évben elnyerte az Tangóharmonika Olimpiászt. Később elkészítette első dzsessz-felvételeit a Radiola Electro Record kiadónál.[2] 1945 előtt főleg triókban lépett fel, többek között Cziffra Györggyel, akivel a Bristol Hall zenekarban játszott együtt, majd megalapította saját zenekarát Pinocchio néven, amellyel számos országban fellépett. A formációban két gitáros, Bacsik Elek és Zoller Attila szerepeltek.[2] 1946-ban Svájcban egy szerződést kapott, két évvel rá pedig megalapította harmonika iskoláját, amit a mai napig működtet. 1949-től hét éven keresztül az Emke Kávéházban muzsikált zenekarával, majd 1956-ban az együttes feloszlott.
1950-ben elnyeri az ország legnépszerűbb jazz muzsikusa címet. 1956-ban Prágában közel egy évig vendégszerepel és Karlovy Varyban a nemzetközi filmfesztivál zenekara lesz, majd a Szovjetunióba tér át vendégszereplőnek. 1957 szeptemberében elkészítette az első magyar west coast felvételét a Qualiton kiadó részére.[2]
1960-tól éveket tölt Nyugat-Németországban és koncerteket ad Európa számos országában, s ekkor már világ szerte elismert művészként tartják számon. 1962 februárjától májusig Tabányi nagyobb formációkkal készített lemezfelvételeket, többek között Bergendy István, Bergendy Péter, Dudás Lajos, „Ablakos” Lakatos Dezső, Mittai Attila, Váradi György, Wirth Rudolf, Káldor Péter, Tihanyi Péter, Kovács Andor, Pege Aladár és Kovács Gyula közreműködésével.
1976-ban meghívást kap az Amerikai Egyesült Államok 200-éves fennállásának ünnepi rendezvény-sorozatára, ahol olyan népszerű zenészekkel együtt koncertezik, mint például Les Paul, Doris Day, Art Vandam, Dean Martin és Frank Sinatra.
1993-ban Palermo Boogie Gang-gel lépett fel és készített lemezeket.
- október 17-én a zenész 70. évfordulójára koncertet szerveztek a Vasúttörténeti Parkban, ahol Zséda, Miller Zoltán, Payer András, Géczi Dorottya, Ullmann Ottó és két tanítványa, Babicsek Bernát és Kovács Dániel is felléptek.[3]
Mestere Bobula Lajos volt, s sok – egykor híres – énekessel dolgozott együtt: Ferrari Violetta, Fényes Kató, Karády Katalin, Vámosi János, Záray Márta lemezei is megörökítették játékát.
Díjak
1942 – Tangóharmonika Olimpiász
• 1995 – Nemzetközi Líra-díj
• 1998 – Albertirsa díszpolgára
• 2000 – EMeRTon Életmű-díj
• 2002 – Pilis díszpolgára
• 2006 – A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje
• 2007 – Budapest díszpolgára
• 2012 – A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje
Diszkográfia
• 1986 – Csillogó harmonika, Qualiton
• 2000 – Tea kettesben, Hungaroton
• 2002 – La Cumparsita, Hungaroton
• 2006 – Szép idők!, Hungaroton
• Harmonikashow 1940-1950
Szünetben, már teljesen otthonosan kimentünk a teraszra, ahol az ismerősökkel méltattuk a hallottakat. Miután Cimbi is elszívta a cigarettáját, (én soha nem dohányoztam) visszamentünk a nézőtérre, és elfoglaltuk a helyünket.
A színpadon egyik bravúrszám a másikat követte, mikor egy harmonika kádencia következett. Tabányi előrejött a színpad széléig, és a közönség néma csendben hallgatta a zenekari kíséret nélküli szólót, amikor a székünk megreccsent, és óriási robajjal hanyatt estünk.
A közönség nem törődve Tabányival hátrafordulva próbált meggyőződni a zaj okáról.
A kínos pillanatok után feltápászkodtunk, összeszedtük a szék roncsait, és félreraktuk, majd állva figyeltük tovább az előadást, amikor a jegyszedő bocsánatkérően hozott egy másik széket.
A koncert után a főbejáraton távoztunk, (Vesztemre) ahol találkoztam a kollégiumigazgatóval és feleségével, akik szintén jelen voltak az előadáson.
Másnap az igazgató úr közölte velem: „Apádra való tekintettel nem rúglak ki, de minden kedvezményt visszavonok.”
Megsértődve az igazgató úr pórias megnyilvánulásán, összecsomagoltam, és hazaköltöztem. A direktor úr napokkal később ellenőrzésekor megkérdezte a többieket, hogy hol vagyok már megint?
Volt társaim nevetve közölték, hogy napokkal korábban elhagytam a kollégiumot.
Évtizedekkel később egy poharazgatás közepette megkérdezte Koczkás Imre volt kollégiumigazgatóm:
„Valaha megpofoztalak még diákkorodban?
Mondtam, hogy nem!
– Mire Ő!
„Talán pályafutásom legnagyobb hibáját követtem el”!
A következő edzésen Tarjányi tanár úr, bejelentette, hogy a tantestület eltiltott az országos bajnokságról, és kalózkodásomat igazgatói megrovással jutalmazza.
Röviddel ezek után a csapat elutazott a versenyre, ahol nem lettek helyezettek.
Szünetekben rengetegen kérdezték, hogy miért nem vagyok a bajnokságon, mire egy mondattal cinikusan válaszoltam: „Pihentetnek a közeledő pekingi világbajnokságra”.
Ezen jót nevettek, és ha rosszul is esett, de véget ért első komoly vesszőfutásos megpróbáltatásom a tornasportban.
Így utólag, ha visszagondolok életem alakulására, eszembe jut mindig, amit írásom elején megfogalmaztam:
„Sokszor voltam rossz időben, rossz helyen”
A tisztes öregkort jelentő ősz haj hiányában, kopaszfejjel is számtalanszor felvetődik énemben:
„Lehet, hogy bennem is volt hiba”?
A hátralévő kis időben már nem próbálkozom meg a lehetetlennel, hogy megfejtsem a személyemet ért atrocitásokat, inkább elfogadom Stenger Gizella volt tanárnőm megállapítását:
„Ha nem változtat a cinizmusán az életben sok kellemetlensége lesz e miatt”.
A tornászkarrierem első eltiltásos kudarcát, cinikusan fogtam fel, és a barátok érdeklődésének is e jegyében adtam választ, akik úgy fogadták válaszom, hogy e jelenség az énem velejárója.
Úgy érzem:
„Inkább legyek cinikus, ami sokkal jobb, mint a depressziós önmarcangolás, mely lelki sérüléshez vezet”.
Egy évvel később elveszítettük az országos bajnokságot, és ezüstéremmel tértünk vissza Budapestről iskolánkba.
Sonkodi Sándort a verseny előtti héten egy kizáródott sérvvel megműtötték, így kimaradt a csapatból, és az őt helyettesítő tartalék Szabó György több mint egy égész ponttal tudott kevesebbet adni a csapat össz. pontjához.
Az első helyhez három tized elég lett volna.
Ezért nem volt vita, veszekedés közöttünk, mivel jó barátok voltunk, és mindenki tudta, hogy Gyuri tehetsége ennyire volt elég.
Sanyi és Gyuri később orvosprofesszorok lettek.
Gyuri előttem járt egy évvel, és miután leérettségizett soha többé nem találkoztam vele.
Több országos középiskolás bajnokságon nem vettem részt, mert ezúttal a tornát hagytam abba a zene miatt, de ez már az utolsó váltás volt az életemben.
Párhuzamosan a középiskolai tornászviadalokkal több országos szintű egyesületi versenyen végeztünk az első, és harmadik hely között.
Ezek a versenyek kategóriáját tekintve ifjúsági első osztályban zajlottak le, amelyek férfi másodosztálynak voltak tekinthetők.
Az országos tornász bajnokságokságoknak mindig a tornasport fellegvárában Budapesten a sportcsarnokban adtak helyet. (Ritkán a csepeli csarnokban)
Egy alkalommal délelőtt volt a mi versenyünk, ahol délután pedig nemzetközi gálát rendeztek, melyen, mint országos vasas bajnokságot nyert csapatunk tiszteletjeggyel nézőként vehettünk részt.
A tengerentúli tornászokon kívül a világ élvonalához tartozó klasszisok mérték össze tudásukat.
A diadalmaskodók közül négy nevet említenék, akik kivívták a közönség maximális elismerését, ovációját, tapsorkánját.
A Gála négy egyéni győztese a szovjet tornasport kiválóságai lettek:
Sahlin, Csukarin, Muratov, és Azarján a gyűrűkirály.
A grúz származású Azarjánt a verseny után megkérte egy riporter, hogy mutasson be egy keresztfüggést (Krisztus) a sajtó riportereinek. Azárján készségesen felugrott a gyűrűre, és megcsinálta a gyakorlatot, amit a riporter csak másodjára tudott lefényképezni, – valami vakuhiba miatt.
Azárján várta a villanófényt, és 19 másodpercig tartotta a fantasztikusan nehéz gyakorlatot, (Versenyen három másodperc a kötelező szint) mikorra elkészült az óhajtott kép.
Ezzel a produkciójával tele volt akkoriban a világsajtó.
Visszatérve a vasas bajnokságunkra egy verseny utáni sztorit említenék meg, amellyel komoly kellemetlenséget okoztunk a versenyzők vezetőinek, edzőinek, egyaránt, és amelyet a tornászlányoknak köszönhetően szerencsésen megúsztunk.
Az elszállásolásunk női, és férfi csapatok részére egységesen a Royal szálló negyedik emeletén volt.
Annak érdekében, hogy ne legyen gond e közös szállás miatt, a folyóson állandó ügyeletet tartottak a vezetők, hogy a fiúk ne mehessenek át a lányok szobájába, és fordítva.
A mellettünk lévő szobában lányok laktak. Az ablakon kihajolva beszélgettünk velük, akik komiszkodva megjegyezték: „Miért nem jöttök át, miért az ablakbók kiabálunk egymásnak?”
Az ablakon jobban kihajolva láthattam, hogy mintegy hatvan centiméteres párkány van közvetlen az ablak alatt. Az ablakban kapaszkodva kiléptem a párkányra, melyen egy kissé ugrálva meggyőződtem róla, hogy elbírja-e a súlyomat. Mikor láttam, hogy tökéletesen stabil, a fal felé fordulva oldalazó lépésekkel átmentem a lányokhoz. Alighogy átértem, mikor megérkezett utánam Kovács Jancsi is.
A lányok, mint két hősre, úgy tekintettek ránk.
A példánk nem bizonyult jónak, mert nem sokkal utánunk a kiskunfélegyházi tornászok is követték az észnélküli mutatványt.
Míg alpinista produkciónkkal tevékenykedtünk, eszünkbe sem jutott, hogy valaki, vagy valakik szóvá fogják tenni esztelenségünket.
Alattunk a szálloda kerthelységében békésen vacsorázó vendégek ültek, és hallgatták a kiváló Holéczi Ákos zenekarának műsorát.
Az egyik vendég valamiért felnézett, és meglátta, ahogy fenn a magasban közlekedtünk a párkányon.
Szólt a főpincérnek, és kérte, hogy intézkedjen, mert nem szeretné, ha valaki beleesne a vacsorájukba.
Mi erről természetesen semmit sem tudtunk, csak azt hallottuk, hogy kopogtatnak az ajtón, és nyissák ki hangzott kívülről Tarjányi tanár úr hangja.
Kilépve az ablakon pillanatok alatt visszatértem szobánkba, Jancsi meg bebujt az egyik szekrénybe. A lányok pihenést színlelve feküdtek az ágyaikon, míg az egyik lány beengedte a tanár urat, aki szétnézett, és elnézést kérve kiment.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Jancsi követte a példámat, és mikor nálunk is létszámellenőrzést tartott edzőnk, minden a legnagyobb rendben talált.
Mi megúsztuk, így másnap a Népstadionban részt vehettünk (Szintén jutalomból) a Honvéd – Fradi, és Vasas – Dózsa kettős örök rangadón, és drukkolhattunk Iharos, Rózsavölgyi, Tábori, Kovács nemzetközi futóversenyén, melyet a meccsek idején párhuzamosan rendeztek meg.
Ezekről az élményekről viszont már lemaradt, az a Kiskunfélegyházi tornász, akit a lányok szobájában ért az ellenőrzés, és akit azonnal hazaküldtek, majd később fegyelmi eljárást indítottak ellene sportszerűtlen viselkedése miatt.
A későbbiekben edzőnk mesélte el, kiegészítve azzal, hogy bízott bennünk, és jólesett neki, hogy közöttünk nem voltak renitenskedők.
Évtizedekkel később a ”Bár” félhomályában (Ahol zongoráztam) feltártam volt edzőm előtt a titokban tartott tényeket, és felvilágosítottam, hogy akkor ott a Royál szállóban mi is átmentünk a párkányon a lányokhoz, csak ügyesebbek voltunk, mint az a szerencsétlen, aki lebukott.
Tudhattam volna, – mondta kesernyés mosollyal – hisz pályafutásom legkezelhetetlenebb diákja voltál, és mégis itt ülök nálad ebben az erkölcssüllyesztőben.
Majd koccintottunk és örökre fátyol borult a múltbeli kisiklásra.
Tarjányi László Testnevelő tanár egyetlen munkahelyén, – a Makói József Attila Gimnáziumban – az iskola történetének leghosszabb ideig tanító tanára volt.
Makón a Barcsai utcában lakott saját házában, melyben valamikor makói tartózkodása idején, a magyar színészlegenda Páger Antal élt édesanyjával, az egykori faszínház jegyszedőjével.
Páger Antal Makón született, és lelki jó barátja volt Gerzanich Elemérnek, aki személyes ismerősöm volt, és ő mesélte el, hogy minden vágya a színészet volt, Páger Antal pedig tisztviselő szeretett volna lenni.
Elemér bácsinak az édesapja azt mondta: „Amíg az én kenyerem eszed, nem leszel komédiás”.
Kérdésére, hogy miért nem?
A válasz csupán annyi volt: „Azért mert a színész nem vág soha disznót!”
Ezzel a mindent megmagyarázó felelettel eldőlt Elemér bácsi sorsa, és évtizedekig a város anyakönyvvezetője lett, a véletlen pedig az egyik legnagyobb magyar színészévé tette Páger Antalt.
Páger Antal kiváló festő is volt.