AZ UTOLSÓ TORNAVERSENY

Gimnáziumi zenekarommal Makón a DÉFOSZ báltermében muzsikáltunk reggel négy óráig.
Hat órakor indult a buszunk Békéscsabára, Vidéki Országos Tornászbajnokságra.
A buszban végigaludtam az utat, és mint ifjú titán, úgy éreztem, hogy teljesen kipihentem magam, amit a versenyen elért eredményem igazolt is.
Csapat és egyéni verseny volt, ami azt jelentette, hogy mind a hat szeren be kellett mutatni a kötelezően előírt, valamint a szabadon választott gyakorlatokat.
Rontás nélkül fejeztem be minden gyakorlatot, és szabadon választottban lovon, és gyűrűn harmadik lettem.
Csapatban csak a Kiskunfélegyházi Testnevelési Gimnázium előzött meg bennünket. A sok résztvevő miatt meglehetősen hosszú lett a verseny, ezért a szokásostól eltérően, nem a verseny színhelyén volt az eredményhirdetés, hanem a délután négy órakor kezdődő ebéd előtt a vendéglőben.
Mindenki átvette az érmét, oklevelét, és farkaséhesen nekiláttunk a finom falatok felfalásához.
Senki nem beszélt, fáradt voltunk a maratoni verseny után, így előtérbe csupán az evés került.
Mohón falatoztam, amikor olyan érzés vett erőt rajtam, amit sem azelőtt, sem azóta nem éreztem. Mintha vödörből öntötték volna rám a vizet, elkezdett szakadni rólam a víz, és e verítékezés közben szinte jártányi erőm sem maradt.
Egy percig tartott mindez, amit a senkinek sem kívánok.
Utána jóízűen befejeztem az ebédet, és hazáig a buszban aktív részese voltam a viccelődésnek, és az ilyenkor szokásos társalgásnak.
Fizikálisan jó állapotban értem haza, és meséltem el szüleimnek a versenyt, nem hallgatva el a pillanatnyi rosszullétemet sem.
Ekkor apám megjegyezte: „Kaptál a sorstól egy figyelmeztetést, és gondolj arra, mi történt volna, ha valamelyik szeren ér utol az a gyengeség”.
Akkor nem vettem semmibe apám pesszimista megjegyzését, de időnként nem tudtam szabadulni véleményétől, és mint sokan teszik, magamba fordultam, és rájöttem az igazságra.
Büntetlenül nem lehet fáradtan semmilyen sportot űzni, különösen egy olyan veszélyes, sérülékeny sportot nem, mint a torna.
Ekkor megszületett az elhatározásom, és előtérbe került a zene, amiből később tisztességesen megéltem, és neveltem gyermekeimet.
A tornát versenyszerűen nem műveltem tovább, de a nemrég elhunyt Ivanics Géza testnevelő barátommal egy ideig a Szent István téri tornacsarnokban, több más baráttal együtt összejöttünk, és levezetésként könnyebb gyakorlatokkal elbúcsúztunk a világ egyik legszebb sportágától.
A mai napig sem tudom eldönteni, hogy helyesen cselekedtem e, hogy felfelé ívelő tornászkarrierem ígéretes jövőjének hátat fordítva zenész lettem.
Összehasonlíthatatlan a két pálya, és még most sem tudnám eldönteni, melyik állt közelebb hozzám: A fegyelmezett önmegtartóztató aktív sport, vagy a bohém, bacchusi éjszakai veszélyeknek kitett zenészsors, ahol ártatlanul is könnyen áldozatul eshet az ember a léha nők kivetett hálójának.
Egy biztos aránylag jókor születtem, mert ha most kezdeném a pályát, és a szórakoztatózenész életet választanám, a hidegvízre valót sem biztos, hogy meg tudnám keresni.