GIMI ZENEKAR ALAKÍTÁSA

Miután harmonikatulajdonos lettem óriási elánnal, és vasszorgalommal vetettem magam a tánczene tanulásába.
A gimnáziumban Domokos Géza matematika – fizika tanár vezetésével működött egy szimfonikus zenekar.
Jelentkeztem a zenekarba, ahol olyan szólamokat játszottam harmonikán, ami hiányhangszer volt, pl. harmónium, fuvola stb.
Egyetlen harmonikaszólóm volt csupán, – ami stílszerűen illett a zenekarba – egy oroszegyveleg.
Ebben a zenekarban ismertem meg Marosvári Imre trombitást, Varga Andor klarinétost, akiket sikerült megnyernem zenekaromba.
Közösen tanultunk, s állítottuk össze műsorunkat, és hetente 2-3 napon is próbáltunk.
Először csak hármasban. Marosvári Imre írta az általam diktált szólamokat, (olvasható szép írása volt) tehát már a kezdet-kezdetén sem uniszónóban szólt az együttes.
Rövid idő elteltével már mintegy 35-40 közismert slágerből állt össze a repertoárunk.
Ekkor kapcsolódott be, volt zongoratanárnőm fia Szirányi István dobosként, és ezzel a zenekarral muzsikáltuk az első szilveszteri mulatságot, a Makói Cipész KTSZ-ben.

Varga Bandi kéthangszeresként, hogy változatosabb hangzást tudjunk produkálni, időnként előadott egy-egy tárogatószólót is.
A tárogató, mint ősrégi kuruc hangszer nem illett a zenekarba, de valamelyest hasonlított öblös hangja a szaxofonhoz, így előszeretettel alkalmaztuk.
Szirányi Pista, mint a régi Hagymaház színjátszója, elkapta a kölcsön a dobfelszerelésüket, különben nem tudtunk volna fellépni az említett vacsorán.
Előfordult, hogy csárdást kértek a vendégek, ami nem volt a zenekar erőssége, mivel a fúvósok nem tudtak egyet sem.
Ilyenkor harmonika, dob szólt, de a hangulat tetőfokán már senki sem figyelt arra, hogy hányan játszunk.
Rövidesen pótoltuk ezt a hiányosságot, és több csárdást betanultunk úgy, hogy a csárdás egyik felét az egyik, a másik felét a másik fúvós játszotta.
Így kevesebbet kellett kottázniuk, és több csárdást tudtunk betanulni rövid idő alatt.
Ezen a vacsorával összekötött szilveszteri mulatságon vendégként ott volt Lengyel János is, a Makói Gépgyár Párttitkára, akinek kedvenc hangszere volt a harmonika. Gondolom nem énmiattam, hanem Tabányinak köszönhetően.

Nőnapi mulatságot szerveztek a Gépgyárban, de nem kaptak zenekart sehol. Ekkor előállt Lengyel János az ötletével, hogy hívjanak el bennünket.
Igaz, hogy fiatal gyerekekből áll a zenekar, (Mondta a szervezőknek) de jó hangulatot csinálnak.
Egyes számokban a harmonika, dob mellé rumbatököt és teakfát is alkalmaztunk, mely akkor újdonság volt, és feldobta a zenekar hangulatkeltését.

Ennek a fellépésnek köszönhetően máról-holnapra megváltozott a zenekar körülménye, mivel a gépgyárnak volt, egy „Esz”, és egy „B” szaxofonja, dobfelszerelése, és bőgője, amit a párttitkár közbenjárásának köszönhetően Gyulai Antal ŰB titkár kölcsönadott zenekarunknak folyamatos használatra, úgy, hogy nem kellett visszavinni, tehát állandóan nálunk volt, mindaddig, míg fel nem oszlott a zenekarunk.
Annyira megbíztak bennünk, hogy átvételi elismervényeket sem kellett aláírni a hangszerek használóinak.
Mikor ilyen „gazdagok” lettünk hangszerileg, kibővítettem a zenekart, Juhari László „B” szaxofonossal, klarinétossal, Kiss István bőgőssel, és Varga Bandi a tárogatót lecserélte „SZ” szaxofonra.
Ahogy mondani szokás „Evés közben jön meg az ember étvágya”.
Mivel abban az időben minden kultúrházban volt zongora, így gondoltam egy merészet, és meghívtam a zenekarba hetediknek a már akkor is remekül zongorázó Háry Ferencet, és ez a zenekar bár sok munkával ugyan, de egy ütőképes együttesé vált, minek köszönhetően egyre több fellépésünk lett, diákbálok, táncvizsgák stb. révén.

A legelső fellépés a héttagú zenekarral tragikusan végződött, ugyanis az Újszegedi Tanítóképzőig eljutott a hírünk, és meghívták az együttest az iskola báljába zenélni.
Pontos időben megjelentünk, kipakoltuk a hangszereket, és vártuk a kezdés időpontját.
A bál előtt rövid ünnepség volt, ahol az iskola énekkara énekelte a Himnuszt, amikor nagy dörejre figyelt fel mindenki, mely a karzatról jött, ahol elhelyezték az dalárdát.
Az énekkar abbahagyta az éneklést, mivel tanáruk, karmesterük vezénylés közben holtan esett össze.
E tragikus kezdet után, szerencsére a sors kegyeibe fogata együttesünket, melynek következtében 16 éves koromtól soha nem kértem otthonról zsebpénzt, mivel mindig megkerestük a szórakozásra valót, sőt egy-egy ruhadarabot, cipőt is tudtam magamnak vásárolni.
Ez a szerény kis zenekarunk úgy gondolom, hogy Háry Ferinek, és nekem meghatározta a további jövőnket.

Marosvári Imre gépészmérnök, Juhari László tanár, iskolaigazgató, Szirányi István jogász, (ügyvéd) Varga Andor tanár, iskolaigazgató, Kiss István kultúrház igazgató lett Balástyán, Háry Ferenc zongoraművész, zeneszerző, szolfézs és bőgőtanár lett. Jó magam harmonikás, zongorista lettem, és unalom ellen kb. 500 nótát, csárdást, táncdalt, előadási darabot írtam, melyeknek nagy részének a szövegét is én követtem el.
A „Játékos Hóra” című előadási darabomat a Baranya-megyei nemzetiségi tankönyvben ezer példányban kiadták.

Makói Varga Anna nyolcadik lemezén hat szerzeményem szerepel, kísérő együttes az életmű díjas Oláh Kálmán és zenekara.
A „Virágok közt élek” című nótám Makói Varga Anna kilencedik lemezének címadó dala lett, mely lemezen Puka Károly prímás, az 1984. évi Vonópárbajának győztese, és a Magyar Köztársasági Érdemérem Aranykereszt kitüntetettje és zenekara muzsikál.
Ezen a lemezen hét szerzeményem lett kiadva.
A „Felmegyek, az Úristenhez panaszt teszek” című szerzeményemet a Muzsika TV című műsorában: Újvári Marika énekli sikerrel.

Összegezve a leírtakat, úgy gondolom, ha annak idején nem szökök ki a kollégiumból meghallgatni Tabányi Mihályt és szólistáit, lehet, hogy soha nem lettem volna zenész, és apám szavait idézve, elképzelhető, hogy valami „Tisztességes foglalkozást” választottam volna, és akkor a leírtak nagy része nem valósult volna meg!
Apám soha nem bocsátotta meg a foglalkozásom, de halálos ágyán elismerte a zenész mivoltom, és megjegyezte:
„Úgy látom a zenéből is rendesen meg lehet élni”

Az újszegedi Tanító Képző tragikus eseménye miatt nem kedvetlenedtünk el, és tovább gyakoroltunk, gyarapítottuk repertoárunkat, és rövidesen több helyen is felléptünk.
Többek között Pitvarosra is meghívást kaptunk bálat muzsikálni, ami kis híján újabb kudarcot hozott számunkra.
Az előrejelzéseknek köszönhetően a zenekarba nyolcadiknak meghívtam Rácz Gézát gitározni, hegedülni, (Fátyol Misi zenekarának tagját) mivel rendkívül sok vendégre számítottak a falu nemzetiségi napján.
Abban az időben még vonattal kellett közlekedni, és cipelni a nehéz hangszereket.
Szerencsésen megérkeztünk, az állomásról becibáltuk a hangszereket, és berendezkedtünk a színpadon.

Mielőtt elkezdtünk volna muzsikálni Varga András a kultúros kétségbeesve jött hozzánk, mondva, hogy megérkezett Steiner Béla zeneszerző, (Pitvarosi volt, és gyermekoperájával vált ismertté) az akkori megyei Atyaisten, és nem járul hozzá a bál elkezdéséhez, amíg nem látta a Működési Engedélyünket.

Korunknál fogva mi még nem tehettünk zenészvizsgát, így semmiféle engedélyünk nem volt, azaz Rácz Géza tudta igazolni magát.
Steiner Béla már reggel hazaért Hódmezővásárhelyről falujába, és mint ritkán látott vendéget, mindenfelé itallal kínálgatták.
Amikorra mi megérkeztünk, ö már kissé illuminált állapotban volt.
Szó, szót követett, és végül Varga Bandi, mint a zeneszerző vendéglátója, egy fél deci pálinka kíséretében elérte azt, hogy legalább egy számot játszhassunk, és hallgassa meg, hogy érdemesek vagyunk-e a bál muzsikálására.
Steiner Béla eleinte nem akarta elfogadni a javaslatot, arra hivatkozva, hogy minden felől érkeznek a bejelentések az engedély nélküli zenekarunkról, és ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni.

Végül kötélnek állt, és eljátszhattunk egy számot.
Mire a szám végéhez értünk zsúfolásig megtelt a bálterem, és mikor befejeztük az engedélyezett dalt, dörgő vastapssal jutalmazott bennünket a közönség.
Ennek hatására megkaptuk az engedélyt, és hajnal négy óráig húztuk a talpalávalót.

Miután kimuzsikáltunk, összecsomagoltuk a hangszereket, és indulni akartunk az állomásra, mikor jött a kultúros közölve, hogy az ivóban vár bennünket Steiner elvtárs. (Akkoriban még az Isten is elvtárs volt)
A kérésnek eleget téve megjelentünk, és legnagyobb meglepetésre Steiner elvtárs, egy tálca pálinkával várt bennünket.
Gratulált a zenekarnak, majd koccintottunk, miután intett a pincérnek, hogy még egy kört kér, és ezek után soha többé nem akadékoskodott az engedélynélküli fellépéseink miatt.
(Steiner Béla évekkel később Háry Feri mentora lett, minden bizonnyal elfedte az egykori pálinkakúránkat)
Olyan sikeresen elpoharazgattunk, hogy csak a déli vonattal érkeztünk Makóra, és az első utunk a Kiskoronába vezetett, ahol még ráfejeltünk a Pitvarosi tivornyánkra.

A főtéri talponállóban Szirányi Pista már nem bírta meginni a kikért sört, ezért arra hivatkozva, hogy por van az ivóban locsolni kezdte a kövezetet, amikor beszólt a nyitott ajtón édesapja, – aki véletlen ott ment el – „Pisti hazafelé”!
Pista kényszeredetten elköszönt tőlünk, és csak annyit mondott:
„Mennem kell a bíró úr meghozta az ítéletet”. (Pista apja Járásbíró volt)

A Kiskoronában okosabbnak találtuk, ha a hangszereket biztonságba helyezzük, ezét a szomszédban lakó Rácz Géza lakásába vittük át.
Géza felesége elutazott kislányukkal szüleihez, így barátunk zavartalanul fogadott bennünket otthonukban.
Alig pakoltuk be hangszereinket, mikor megjelent egy fél liter pálinkával Dömötör Józsi, (Dönci) aki mint jó barát a Kiskoronából jött utánunk.
Háry Feri barátunk ekkor már édes álmát aludta Géza feleségének az ágyában, ruhástól, cipőstől.
Végre délután őt óra körül feloszlott a zenekar, és mielőtt hazatértünk volna, mint jól nevelt vendégek, rendet raktunk vendéglátónknál, gondosan megágyazva Géza feleségének az ágyát, és elköszöntünk.
A diákzenekarunknak ez volt az egyetlen ilyen görbe napja, mely örökre felejthetetlen maradt.
Tudni kell azt, hogy a gimnáziumban olyan szigor volt abban az időben, hogy a hat órakor kezdődő mozielőadásra – a szülő kérésére – csak osztályfőnöki engedéllyel mehettünk el. A nyolcórai előadáson még szülői kísérettel sem vehettünk részt.
Úgy gondolom, hogy egy ilyen kocsmajelenet nem ragadtatta volna vastapsra Marczis Vilmos igazgató urat, (Jezsuita pap volt) és a Tanári Testületet.

Az igazi cirkusz csak másnap este tört ki, mikor Géza feleségiék hazatértek, és lefekvéshez készültek.
Iluskának az ágya Feri cipőjétől csupa sár volt, amit senki sem vett észre, mikor megágyaztuk.
A felajzott asszony soha nem hitte el az igazságot, és még hetek múlva is, ha találkoztunk, mindig megkért, hogy mondjam el őszintén, hogy mi zajlott le békés családi fészkükben.
A bizalmatlan asszony előtt kegyvesztett lettem, és ezért egy ideig nem jártam hozzájuk, holott korábban gyakran megfordultam ott, amikor egy-egy új számot Gézával közösen lekottáztunk.

Évekkel később a forgalom növelésének érdekében egy hónapra a Korona zenekarát áthelyezték Hódmezővásárhelyre a Fekete Sasba, az ottani zenekart pedig a makói Koronába.
Mikor vége lett a csereakciónak és helyre állt a rend, egy este Géza odajött hozzám, és töredelmesen elmondta, hogy Hódmezővásárhelyen behálózta egy katonatiszt felesége, akinek az én címemet adta meg, hogy ilyen módon levélben tudjanak kapcsolatot tartani. (Korábban írtam már, hogy milyen nehéz a zenész élet, és mennyi veszélynek vannak kitéve az ártatlan muzsikusok)
Napokkal később megérkezett a levél, két borítékban, és mikor láttam, hogy a belső boríték Gézának van címezve, visszaraktam nekem címezett borítékba és este bevittem barátomnak a Koronába.
Géza miután elolvasta zsebre vágta, és otthon elfelejtette biztonságba helyezni.

Felesége másnap ki akarta vasalni férje nadrágját, és annak farzsebében megtalálta az ominózus levelet. Látva, hogy nekem volt címezve, először félretette, de miután felötlött benne a kérdés, hogy miért van az én levelem Géza zsebében, újból elővette, és elolvasta?

Mikor legközelebb találkoztam Iluskával, megállított, és minden bevezetés nélkül rátért a tárgyra:
„Nem gondoltam, hogy te is ilyen vagy, és egy család boldogságára törsz.”
– Mondta! –
Eszembe sem jutott a levél, ezért kérdően néztem az elkeseredett asszonyra.
Melyik családról van szó?
Tudod te az nagyon jól! – Felelte!
Majd elmesélte a levél történetét, hogy miként került hozzá?
Ahogy mondani szokás „Sem köpni, sem nyelni nem tudtam”, s úgy álltam előtte, mint egy tolvaj, akit lopáson értek.
Olvasd, nyújtotta át a levelet, melyet magánál tartott, gondolom a szembesítés véget.
„Drága Fekete Gyémántom”, szólt a megszólítás. (Én szőke voltam)
Tovább nem olvastam, és hebegve-habogva visszaadtam a haszontalan írást, és sűrű bocsánatkérések közepette távoztam.

Ezek után hosszú ideig elkerültem lakásukat, de a sors közbeszólt, amiért ismét naponta vendégeskednem kellett barátomnál. (Erre majd későbbiekben visszatérek.)

Egy biztos, szegény Iluska aránylag fiatalon, úgy halt meg, hogy soha nem bocsátotta meg nekem a közreműködésem, amiben ez egyszer ártatlan voltam.
Évtizedek távlatából visszagondolva a történetre, kénytelen vagyok azt a konzekvenciát levonni: Lehet, hogy ez a levél volt házasságuk sírba eresztő kötele, és válásuk előidézője is?
Az érintetlenek által sokszor humorosan felfogott paradox helyzetek néha komoly tragédiákhoz vezethetnek, mivel az asszonyok szinte mindent meg tudnak bocsátani, de a megcsalást, a becsületükön esett csorbát soha nem felejtik el, és legtöbbször igyekeznek vissza is adni.
Ebből alakul ki az ősrégi kérdés: „Melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás”.
Lehet, hogy az olvasók sokan neheztelnek majd a véleményemért:
„A legtöbb asszony legalább egyszer megcsalja a férjét, mely megcsalás két esélyes, vagy kiderül, vagy sem”?
Egy biztos: mindig az érintett tudja meg legutoljára.
Eszmefuttatásom azzal zárnám:
„Csak a töltött káposzta jó melegítve”! A házasság sohasem!

E kis kitérő után elmondanám, hogy gimnáziumi zenekarunk, amilyen gyorsan népszerűvé vált a megyében, olyan gyorsan fel is oszlott, amikor végeztek a felsőbb osztályba járók.
Több mint félévszázad után is, még gyakorta előfordul, hogy szóba kerül régi barátokkal való beszélgetés alkalmával, és még most is elismerően nyilatkoznak egykori együttesünkről, mely a fiatalságukat is jelentette.
A gimnázium történetének mi voltunk az egyetlen gimnáziumi tanulókból álló tánczenekara.
Ezzel a zenekarral fennállásunk idején, mi muzsikáltunk az akkori összes diákbálokban, és sok más vállalati mulatságon.

Közvetlen előttünk, Pintér Feriéknek is volt zenekaruk, de abban a zenekarban kültagok is szerepeltek, akik soha nem voltak a gimnázium tanulói.
Illusztris példa erre, az apátfalvi Borbély Bandi, aki később az Operaház, és a Magyar Állami Hangverseny Zenekar első klarinétosa lett.
Egy-egy nagy bál muzsikálásakor helyt kapott a zenekarban Pintér Gyuri is Feri bátyja, aki sokkal öregebb volt a zenekar tagjainál.

Ezzel nem szándékozom az ő érdemeiket elmarasztalni, és a mi szakmai tekintélyünket emelni, csupán a realitás talaján haladva említettem meg a valós tényeket.
Pintér Feri jó barátom volt, akivel hosszú évekig együtt muzsikáltunk, és nagyon sok közös élményben volt részünk, amelyek úgy gondolom, ebben az írásban nem aktuálisak, és nem kívánatosan publikusak.

Két okból kifolyólag említettem meg az ő zenekarukat is:

1. Kifogástalanul muzsikáltak
2. Az Ő zenekaruk és a mi zenekarunk írta be magát, e több mint százéves, patinás intézmény képzeletbeli nagykönyvébe.