MAROS-PART

Kisgyermek korom óta, – amikor apámmal jártunk a Maros-partra – szerelmese vagyok a madárcsicsergéstől hangos folyópartnak, mely vonzódásom biztos vagyok benne, hogy elkísér életem végéig.
Fiatalságom idején, hétvégeken Rutkai Sándor buszvállalkozó, tulajdonos, járatot indított az akkor nagyon népszerű marosi strandra, ahol a kánikulák hőségében 3-4ezer ember igyekezett felüdülést keresni a vízparton.
Lelki szemeimmel még most is látom azokat az egyszerű embereket, akik a Maros hordalékának számító iszappal bekenve magukat igyekeztek gyógyítani fájó, beteg ízületeiket.
Később Dr. Batka István orvos felfedezte a marosi iszap gyógyító hatását, még később, még egyszer ugyan ezt felfedezte Dr. Domokos Mária orvos is.
Azokról soha nem szólt a fáma, akik felfedezés nélkül alkalmazták a folyó ajándéknak számító kincsét, ősidők óta.

A hatalmas porondon sokszor alig lehetett áthatolni a plédjeiken napozók kavalkádján keresztül, a hűsítő víz lágyan simogató hullámaiba.
A Maros az ország egyik legszeszélyesebb folyója, és ennek hatására gyakorta áldozatokat is követel.
16 éves lehettem, amikor Kovács Gyula volt a mentő, aki állandóan ladikjában ült, vigyázva fürdőzőkre. Még az ebédjét is a vízen fogyasztotta el.
Ennek ellenére akkor nyáron, 21 fürdőzőt ragadott el a gyilkos folyó, olyan szerencsétlen körülmények között, hogy a mentőnek még csak esélye sem volt a szerencsétlenek megmentésére.

A part porond felőli része mellett, ahol 10-15 cm volt a víz, fogóztunk a fűzfák árnyékában lévő mintegy harminc négyzetméter nagyságú öbölnek 2-3 méter mély vizében.
Három oldalról sekély víz határolta az öblöt, mely mintha csalogatta volna a gyanútlan fürdőzőket.
Kb. 10 méterre a folyó sodrása és az öböl között, már száraz homok volt, ahol olvasás közben napozott egy házaspár.
Négy gyermekük beletévedt a sekély vízből az öbölbe, és fuldoklani kezdtek.
Török Lajos (Később jogász lett) kétségbeesetten kiáltott, – mikor a négy gyerek belekapaszkodott, és húzták le a mélybe – segítsetek.
Beugráltunk a vízbe, és kihúztuk a gyerekeket.
Sajnos nem vettük észre, hogy négyen voltak
Akkorára már a megrémült szülők is odaértek, és keresték negyedik gyermeküket.
Ismét beugrottunk a vízbe, és víz alá bukva próbáltunk nyomára bukkanni a szerencsétlenül járt fiúnak.
Ekkorra már a mentő is odaért a strand felső részéről, és bekapcsolódott a keresésbe.
A tragikus hír gyorsan terjedt, és a gépgyár strandjáról megérkezett Gyukin Lajos bácsi vízi mentő, aki nagy ismerője volt a szeszélyes Marosnak.
Végül mintegy félóra keresés után Lajos bácsi találta meg a víz fenekén fekvő halott gyereket.
A kiérkezett mentők már nem tudtak segíteni.
A rendőrségi vizsgálatkor derült ki, hogy az apa reformátuspap volt, és ő választotta ki a biztonságos helyet, és gondolni sem merte, hogy a sekély víz egy kútba torkollik.
Sajnos tábla nem jelezte a veszélyt, s így történhetett a tragédia!
Soha nem törődtünk a Maros szeszélyes mivoltával, örvényeivel, és mint öntörvényű emberek ott fürdöttünk, ahol kedvünk tartotta.
Barátaimmal rendszeresen felsétáltunk Apátfalvára, és az ottani strand Tökház nevű büféjében, – míg kipihentük az út fáradalmait – elfogyasztottunk egy-két korsó sört, majd leúsztunk a makói strandra.
Ez a manőver akkor is tilos volt, és most is szigorúan büntetik a törvény megszegőit.
Eddig még büntetlenül megúsztuk, és csupán egyszer fordult elő, hogy a román határőrök ki akartak parancsolni a vízből, de mi a víz alá bukva elúsztunk a közelükből.
A nyolcadik ikszet felváltottam, és minden évben még most is kacérkodom a Maros kihívásával, és titkon leúszom a régi távot, bízva abban, hogy nem bukok le, egy vízirendőri ellenőrzéskor.
No de, „Addig jár a korsó a kútra, míg teherbe nem segíti valaki a cselédlányt”.

Egy különösen forró napon már szinte szenvedtünk a szomjúságtól, mikorra odaértünk az apátfalvi strandra.
Legnagyobb bosszúságunkra a Tökház valamiért zárva volt.
Nem volt mit tennünk, mint besétálni a falu legközelebbi kocsmájába, – csak úgy fürdőnadrágban – ha nem akartuk végigszenvedni a hosszú vízi utat.
Ahogy ott lógó orral bandukoltunk, egyszerre csak szembetaláltuk magunkat egy halottas kocsival, és az őt követő gyászmenettel.
Félreálltunk és szégyenkezve vártuk, míg elhaladnak mellettünk, miközben el kellett viselnünk a gyászolók szúró pillantásait, míg azon gondolkozhattak, vajon honnan kerültek ezek a süvölvények az utunkba.

Fiatalságunk nagy sportlétesítményének számított a Lábtenisz (Tengó) pálya, mely a régi kabinsor előtt volt kijelölve a tetszőleges méretével, amit egy bot használatával karcoltunk a földbe, és kezdetben egy pad volt a „háló”.
Később a strand vezetősége kedvezett nekünk, és egy fémből készült, hálót helyettesítő fixen rögzített térfélelválasztóval lepett meg bennünket.
A pálya szinte nyitástól – zárásig foglalt volt, és az egész strandon hallható volt a játék kimenetele a „vérig menő” baráti vitáknak köszönhetően.

Makóra ezt a később országosan is nagyon népszerű játékot, Dr. Stencki Miklós ügyvéd, és Kállai István tanár hozta egy balatoni nyaralásuk ajándékaként.
A szabályok állandóan változtak, és az új szabályt mindig az határozta meg, ami legkedvezőbb eredményt jelentette Stencki Micónak és párjának.
Ügyvéd lévén brillírozott a viták saját hasznára történő eldöntése érdekében.
Legtöbbször megnyerték a vitacsatát is, mivel az ellenfelek feladták a szóáradatok lehengerlő mivoltát. Ezekben a vitákban kiemelkedő teljesítményt nyújtott még a szívbeteg bankigazgató Somogyi Béla is, aki a fiatalokat meghazudtoló vehemenciával képes volt 4-5 meccset egyfolytában lejátszani.
Mindkét vitabajnok nagy fegyverténye volt a reváns, mindaddig, amíg a végső győzelem nem az ő javukra dőlt el, és nem nekik kellett fizetni a mindössze pár forintot érő sört, vagy málnaszörpöt.
Végül is nem a jelentéktelen, nevetségesen kevés összegű vereség ellen hadakoztak, hanem presztízskérdést csináltak a győzelemből!
Ma sem tudom eldönteni, hogy a tengómeccsek, vagy a velejáró viták maradtak meg bennem elevenebben.
Egy biztos, akárhogyan is volt, jól szórakoztak a játékosok is, és az őket körülvevő drukkolók is, akik néha bizonyították azt is, amit nem láttak.
Nagyjából olyan volt ez, mint a mai politikai megnyilvánulások!

Napjainkban az egykori egyszerű strand, Kalandparkká változott, kulturált környezet és Gyermekparadicsom lett, ahol kicsik – nagyok kedvükre szórakozhatnak, majd a színvonalas étteremben, büfében ki-ki kedvére ehet – ihat, ha van pénze. A mi tiltott játékunkat a Maros átúszást egy pár szem szederért, felváltotta a kötélpálya, mely nyolc – tíz méter magasban izgalmas élményben részesíti a látványra vágyókat.

Fejlődik a világ, fejlődnek a szokások, de van, ami állandósult, amit úgy neveznek: emlékek! Ezek megmaradtak, és ragaszkodunk is hozzá, hiszen ez volt a fiatalságunk, amit nem lehet visszahozni, nem lehet kárpótolni, de tudomásul kell vennünk, ha most gyermekeink, többet, szebbet kapnak, akkor egykor az ő emlékük szebb, és jobb lesz, és ugyan úgy ragaszkodni fognak hozzá, mint ahogyan mi tesszük most!