A VÁNDORMADARAK

Elindulnak hosszú útra,
A vándormadarak.
Itt hagyják a fészküket ők,
Mely visszacsalogat.

Menekülnek a zord téltől,
Melegebb vidékre,
Elrepülnek, messze szállnak,
Afrikába, délre.

Fiókákat itt neveltek,
Ez az ő hazájuk,
A fészkükben növekedtek,
Ez az ő kis váruk!

Repülni is itt tanultak,
Itt van iskolájuk,
Mikor eljön az új tavasz,
Őket visszavárjuk!

Felvidul az élet újra,
Mikor megérkeznek,
A fészküket elfoglalják,
S vígan csivitelnek!

De egy gólya egymagába
Áll fészkének szélén,
Búslakodik párja után,
A helyét nem lelvén.

A hosszú út lett a veszte,
A tenger elnyelte,
/A/ fáradtságtól esett bele,
S így szállt el a lelke!

Hiába kelepel párja,
Azt ő már nem hallja,
Az élete ott ért véget,
Egy gyilkos hullámba’.

Párja nélkül ám a gólya,
Csak egy árva madár,
Egyedül élni sosem jó,
Ezért új társra vár.

Párosan szép csak az élet
A gólya is tudja,
Utódokról gondoskodni,
Ez a jövő titka!

Makó. 2003. 09. 06.