A KORHÁZBAN

A korházban a fehér ágyakon,
Sok beteg fekszik, s nézni szánalom.
Kutató szemem, csak Téged keres,
Hol lehetsz? – Merre vagy, – Ki érti ezt?

Tegnap még vidám voltál és erős,
Ma megműtve fekszel s jön sok ismerős.
Meglátogatlak én is te drága,
Hogy örülsz-e vagy sem, ezt ki tudja?

Ágyadhoz lépek szólni nem tudok,
Csak állok és nézlek, mint egy tulok.
Kérdezzem, hogy vagy? Látom betegen!
Mit mondjak, ezen töröm a fejem.

Beszélni nem tudsz, most néma vagy,
Nehezen, de néha kapcsol az agy.
Cetliket írok: igen, nem, ne, jól,
Talán, boldogan, – hogy így válaszolj.

Hát így kezdődött el a társalgás,
Egyet értettünk most, – ez nem vitás!
Ha kevés volt a szótárom szava,
Te is írtál nekem válaszolva.

Írni kezdtem én is, hogy mit mondok,
Mikor rájöttem, – beszélni tudok!
Észre sem vettem azt, hogy Te szenvedsz,
Csak arcod rángása jelezte ezt.

Mandulád helye még friss volt nagyon,
Mint segítsek ez volt gondolatom.
Kiötlöttem akkor ott én barom,
Hogy kólát öntök és megitatom.

A baj csak ekkor kezdődött igazán,
Fájdalmasan néztél rám ezután.
Talpam alatt égett már a talaj,
Bajt, bajra halmoztam, – ez volt a baj!

Te voltál a beteg, én a nyűgös,
Mennem kellene, – ez volna üdvös.
Ha még sokáig gondoskodom Rólad,
Biztosan újra megoperálnak.

Elköszöntem s mondtam, gyógyulj meg,
Holnap reggel újra felkereslek.
Azóta azon töröm a fejem,
Legközelebb, hogyan viselkedjem!

Makó, 1999. 08. 10.