A TÉKOZLÓ

Mint kisgyermek mindent megkapott,
Örömöket és boldogságot.
Ám nyughatatlan természete,
Cselekedetét vezérelte.

Nem találta a helyét soha,
Ezért lett élete mostoha.
Ha bent volt a szabadba vágyott,
Ha kiment visszakívánkozott.

Ha játszott játékát megunta,
S kedvetlenül azt váltogatta.
Amit tanult nem érdekelte,
Dolgozni is máshoz volt kedve.

Sok-sok mindenbe belefogott,
Be nem fejezve tovább állott.
Szülőföldjéről eltávozott,
Látogatóba gyakran jár most.

A szerelemben is csalódott,
Újat akart, mit meg is kapott.
Megállapodni sosem tudott,
S élettársakat sokszor váltott.

Vagyonát, pénzét elköltötte,
Terveit állandóan szőtte.
Újabbnál-újabb képzelete,
Mint megszállottat úgy kergette.

Hogy mennyit keres, nem érdekli,
A költekezés öröm neki.
Boldog Ő vagy boldogtalan,
Arra nem gondol, hogyan is van?

A kudarc a kedvét sosem szegi,
Új gondolata lelkesíti.
Tehetségét elpazarolta,
És azt aprópénzre váltotta.

Amije volt sosem becsülte,
S fellengős ötletét úgy szülte.
Mindenkiben bízott s kihasználták,
S mint hiszékeny embert meglopták.

Az évek felette gyorsan teltek.
Tudomást erről soha nem vett.
Érzelmében elszegényedve,
Szórakozni mégis van kedve.

A mának él s jövőt nem teremt,
Szép lassan így tönkre is ment.
Az öregkort, ha majd eléri,
Tragédia csak akkor éri.

Mikor már késő lesz s nincs tovább,
Hiába vár nem kap csodát.
Tengődik, mint Pató Pál egykor,
Ráérünk arra még: csak így szól!

Változtatni sohasem tudott,
S magának naponta hazudott.
Míg barátai boldogultak,
Ő egyhelyben járt s topogott csak.

Az ábrándjai csődbe mentek,
S szánalmas életet teremtett.
Tékozló ifjú volt és úgy élt,
Bizakodva tervezett sok célt.

Makó, 2004. 03. 06.