ESTÉNKÉNT AZ ALKONYATBAN

Esténként az alkonyatban,
Elmerengek gondolatban.
Elém jönnek szépen sorban,
Akiket már rég elhagytam.

Ifjú lányok, csalfa dámák,
Édes csókok, pásztorórák.
Bohém évek, szép emlékek,
Életemre vissza- nézek.

Hosszú út áll már mögöttem,
Mit bejártam s elfeledtem.
Barangoltam, kóboroltam,
Boldogságot titkon loptam.

Az utcákat mikor járom,
Eszembe jut ifjúságom.
Az egykori nagy szerelmek,
Hol vannak már, hová lettek?

Feketék, szőkék és barnák,
Őszek már és mind egyformák.
Unokákat vezetgetnek,
Kesernyésen rám nevetnek.

A szépség koldusai lettek,
Akik valaha szerettek.
Séta közben már úgy mennek,
Egy téglára kettőt lépnek.

Ráncos arcukat elrejtik,
Ízlésesen szépen festik.
A férjüket karon fogják,
Nincs számukra más megoldás.

Esténként az alkonyatban,
Elmerengek gondolatban.
Elém jönnek két arcukkal,
A jelennel és a múlttal.

Tisztelettel nézem őket,
Boldog anyák és nagymamák.
Ők jelentik az emléket.
Ami volt az egy más világ.

Van ki magányos és özvegy,
Virággal temetőbe megy.
Elsírja ott a bánatát,
Elfeledve rég a múltját.

Van ki elvált boldogtalan,
S az idő gyorsan elrohan.
Férjhez menne, de már minek,
Két öreg egymással mit kezd.

Van ki megtalálta párját,
S kezdődött egy új boldogság.
Szeretetben élnek együtt,
Másodvirágzás szerelmük.

Az öregkori szerelmek,
Talán szebbek, őszintébbek.
Féltékenység nem rontja meg,
Nincs kísértés, hűtlen percek.

Akiknek ez meg adatott,
Felhőtlenek /az/ öreg napok.
Most, hogy rövid már az élet,
Mondd ki bátran, hogy szeretlek.

Makó, 2004. 03. 06