AZ ESZELŐS

Csak ültem és figyeltem az embereket,
Mikor a távolból egy eszelős közeledett.
Délceg tartással katonásan lépkedett,
Szigorú arccal, mint egy őrmester úgy érkezett.
Tekintete egy pontra nézett mereven,
Fennhangon szinte kiabált elkeseredetten.
Rákosit szidta, pedig nem ismerhette,
S ezután Orbánt, Horn Gyulát s Torgyánt emlegette.
Majd hirtelen Antallt vette célpontjául,
Arca felvidult s csúnyán káromkodott oroszul.
Megállt, körülnézett és mintha figyelne,
Vagy ötleteket gyűjtene a megzavart elme.
Tovább indult és Gyurcsányt gyalázni kezdte,
A Kormányt és a Terrorházat egy lapra tette.
Képzete a tengerentúlra vezette,

S Amerika elnökét ököllel fenyegette.
Gorbacsov és Hruscsov sem volt szimpatikus,
És Kína nagy hatalma lett neki gyanús.
Hadonászott, mutogatott és nevetett,
Senkit sem látott, akik az utcán közlekedtek.
Egy virágágy mellett haladt szigorúan,
Mikor Buzást, a polgármestert szapulta nagy búsan.
Mintha a világ fájdalmát hordta volna,
Úgy szenvedett az egykoron kiszolgált katona.
Mindenkit szidott, átkozott csak Istent nem,
Pedig Ő az eszét vette el, hogy mért nem értem?
Hirtelen megállt s csak nézett, nézett, nézett,
S elakadt a szava, – nem szólt,- valamit nem értett!
Mi az, ami ezt a változást okozta,

Amért emberünknek gyorsa elakadt a hangja?
Az Öcsi szobor előtt állt és figyelte,
S jobbról, balról, elölről, hátulról nézegette.
Majd hirtelen fenn a dombon mellé lépett,
Megsimogatta fejét és nagyot nevetett.
Lejött a dombról, s fél térdre ereszkedett,
Öcsivel így egy ideig farkasszemet nézett.
Felállt és óvatosan mellette termett,
S készen volt az új ötlet, mely gyorsan megszületett.
Sapkáját fejéről hirtelen lekapta,
Egy gyors mozdulattal azt Öcsi fejére rakta.
Megcsodálta művét s többször körbejárta,
Nézegette fejét csóválva – és rossznak találta.
Kezeit karba rakta s úgy álldogált ott,
Mint egy tudós, aki nagyot alkotott.

Szeme felvillant és huncutul nevetett,
S az új ötlet után gyorsan következett a tett.
Sapkáját ismét Öcsi fejére rakta,
Ravaszul a simlit most hátrafelé fordította.
Boldog volt, tapsolt és örült úgy kacagott,
Végre megszületett az, min sokat gondolkodott.
Még egy utolsó pillantás, s tovább állt,
Nem törődött senkivel sem, így sikerre nem várt.
Ekkor hirtelen megfordult s visszafutott,
Rájött, hogy sapkáját a szobron nem hagyhatja ott.
Sapkáját a szoborról fejére rakta,
Szalutált és útjára indult: – ki tudja hova?

Makó, 2006. 07. 30.