KINEK PANASZKODJAM?

Kinek panaszkodjam,
Az útszéli fáknak?
Ők is zúgva, sírva
Megváltóra várnak.

Zivatar, zimankó,
Szél s dér veri őket,
Nincs, aki megszánja
A rab, szenvedőket.

Úgy fekszem itt olyan árván,
Egymagamban, mint letarolt
Fa, az őszi alkonyatban.
Mint haldokolnak, sápadt levelek,
Miről a könnyes gyanta lepereg.

Neked panaszkodom
S elmondom a szép csendben,
Hogy a szívem mért fáj,
Mért gyötör a lelkem.

Éjszakánként miért,
Álmatlanul fekszem.
Rád gondolok olykor,
Visszavár a szívem.

Eszembe jut a szép idő,
Amit ketten együtt éltünk
A szerelmünk idejében.
Elfeledni azt, sohasem lehet,
Az emlék azért gyötör engemet.

Már őszi sóhajtás csupán az életem.
Csókot és álmot én már nem remélek.
Lassan meghalnak bennem az álmok,
Egy őszi reggel én is velük halok.

Makó, 2006. 05. 18.