NÉZLEK ÉN

Nézlek én, csak nézlek,
És semmit sem kérdezek,
Helyetted szobádban,
A virágok beszélnek.

Nem ott nőttek Nálad,
Azt mindig mások hozzák,
S nekem egyszer majd ők,
Isten veled azt mondják.

A piros rózsák talán,
Szerelmet ígérnek,
Vagy jelképei ők,
Egy újabb szerelmednek?

Fehér, nincs pedig azaz
Ártatlanság jele,
Be vagyok csapva,
Vagy csak elmém tévedne?

Rózsa és a tövis,
Az mindig egy fogalom,
Engem, hogy mért hozták,
Az aggaszt nagyon.

Szíved nem tud megnyugodni,
Szerelmed becsapott,
Most, aki szeret Téged,
Bosszúd annak szánod?

Azt mondtad nekem nincs lelkem, –
Most azt kérdezem,
Szívedben hány hely van,
És melyik jut nekem?

Tudom, önző vagyok,
És szerelmed ostromlom,
Alamizsnát kapok,
Pedig mindenre vágyom!

Szeretem a magányt,
Igazán akkor vagy velem,
Szíved ilyenkor csak az enyém,
S ezt szeretem.

Ha magányos vagy,
Nem találod helyed sehol,
Keresed azt, ki időd kitölti,
És udvarol.

Magány ellen a barátnőt is
Kitalálták rég,
De Te mégis csak a másik nemet
Kereséd.

Ily gondolatok,
Amelyek nem hagynak nyugton,
Tudom mire várjak,-
De, hogy mikor, nem tudom!

Bizonytalan,
És kilátástalan a jövő,
Kit szeretsz igazán, –
Ki marad, – én vagy ő?

Makó, 1999. 05 10.