A CIGÁNYSÁG ÉS A MAGYAR NÓTA
A cigányzenészek és a magyar nóta elválaszthatatlanok egymástól, és mint édes testvérek, úgy ismertették meg kapcsolatukat a nagyvilággal.
Míg a magyarok Etel-közből, addig a cigányok India északi részéből származnak. Hozzánk hasonlóan ők is hosszú utat tettek meg, amíg megérkeztek a mai Magyarország területére.
A cigányság eredete és népessége a tudomány mai állása szerint viszonylag tisztán áll előttünk. Történetük, a történeti kútfők, hivatalos oklevelek, és magánfeljegyzések csekély száma miatt, csak nagy vonásokban vázolhatók. Vályi István kutatásai szerint nyelvük és néprajzi jellegük rokon az indiai kangarokéval és prakritokéval, hasonlóan nyelvi rokonságban vannak a malabári nyelvjárással is.
Időszámításunk előtt az V. században már Perzsiában találjuk őket. A perzsák nagy költője Firdauszi leírja, hogy Bahram Gór perzsa uralkodó az indiai királytól 12 000 lurit (muzsikust) kapott ajándékba. Kételyeink nem lehetnek, mivel Iránban ma is luri a cigányok neve. Perzsa után Örményországon és Egyiptomon keresztül jutottak el Európába.
1419-ben a Berni Krónika már megemlíti a cigányokat. Egy olasz feljegyzés értelmében: 1422-ben, Bolognában is letelepedtek az első cigány családok. Ősi vándorló hajlamuknak köszönhetően az 1500-as években már egész Európában ismeretesek.
A cigányok önmagukat rom vagy roma (ember), néhol káló (fekete) névvel jelölik. Egy részük Európában is megmaradt vándornak, és sátrakban laktak. Saját nyelvükön ezeket kortorárnak: sátoros cigányoknak nevezték. Kisebb részük letelepedet és szegényes viskókban, putrikban éltek. Ezeket gletecsore névvel illették. – Az 1970-es években a Dunántúlon még találkoztam én is teknőkaparó sátoros cigányokkal. – Az angol nyelvterületen és Észak-Amerikai területen gipsy a nevük, mivel az angolok egyiptomi eredetűnek vélték őket. Franciaországban bohémien a nevük, mert Csehországból telepedtek át. A spanyolok, és a dél-amerikaiak hungaro-nak nevezik a cigányságot, míg a hollandok ungern-nek; mindkét elnevezés feltételezett magyar származásukra utal. Régi latin nyelvű okleveleink Pharaones (fáraók ivadékai) néven emlegetik őket, mivel sokáig az volt a nézet, hogy Egyiptomból származnak. A Bárczy-féle szófejtő szótár adatai szerint a „cigány” szót a bolgár-szlovákból, illetve a horvát-szerb nyelvből vette át mai nyelvünk. Ez tükröződik a német Zigeuner és az olasz zingaro szóban is.
Az 1960-as évek felmérései szerint: a földkerekségen mintegy 5 millió cigány élt, (számuk rohamosan nő) közülük valamivel több, mint egymillió európai lakos. Legnagyobb települések Délnyugat-Ázsia és Délkelet-Európa. Nálunk hozzávetőlegesen az akkori népszámlálások szerint 60-70 ezer főnyi cigány élt. (ma már számuk a 800 ezer főt is meghaladja.) Más földrészeken, és országokban viszonylag kisebb tömegekben fordulnak elő.
Magyarországra a cigányok az 1420-as években a mai Románia területéről a Duna mentén vonulva érkeztek, Zsigmond király uralkodásának idején. Letelepedésük után vándor- és fegyverkovácsok, vályogvetők lettek. Okleveleinkben zenész cigányról először 1489-ben történik említés, Mátyás király olasz feleségének Beatrixnek a csepeli lantos cigányairól írt a krónika. 1543-ból való feljegyzés Izabella királyné hegedűseiről tesz említést. Tinódi feljegyzései nyomán, Kármán Demeter, volt az első név szerint ismert cigányzenész, akinek az ősei még a „Kenderszakállú” Zsigmond idejében kerültek hazánkba. Zrínyi György 1596-ban Pécs mellett elfogta a pécsi török bég két cigányát, egy hegedűst és egy cimbalmost, akik muzsikálás közben énekeltek is.
Európa szerte; idegenkedéssel és gyanakvással fogadták, és kémeknek tartották őket. Ezzel magyarázhatók a különböző rendszabályok, sőt helyenként a cigányüldözés is. Nálunk ilyenről nem tudunk, sőt az erdélyi fejedelmektől kiváltságlevelet is kaptak.
1595-ben, Franciaországban parlamenti határozat rendelte el kiirtásukat. 1662-től halálbüntetés terhe mellett tilos volt tartózkodniuk; Svédországban és Dániában. €
A második világháború idején Hitler koncentrációs táboraiban mintegy félmillió cigányt végeztek ki, vagy kínoztak halálra. Köztük több ezer magyar és lengyel cigány lelte halálát a gázkamrákban.
A cigányság zenei szerepe nálunk, a királyi udvarokban kezdődött, de már a barokk korban (kb. 1600-1750) egyházi és főúri udvarokban is megtaláljuk őket. Csáky Imre bíboros érsek muzsikus cigánya Barna Mihály tizenegy kiváló prímás elől nyerte el az első díjat a cigányok zenei versenyén. De Thököly udvarában is éltek cigányzenészek.
Nagyobb és igazi szerepük a nemesi kúriákon kezdődött 1750 után. Ekkor kuriális zenének mondják a cigányok muzsikálását. Szinte minden magyar nemesnek legalább egy cigánya volt, aki ha nem is a kúrián élt mégis a házi cselédség közé sorolták.
A legtöbb földes úr egyenruhát szabatott cigányainak, és ekkor vált divattá a vörös nadrág, sárga csizma és huszárruha formájú mente, mely egy évszázadon át a muzsikus cigányok jellegzetes viselete volt.
A cigányzene népszerűségére jellemző, hogy Mária Terézia férjének Lotaringiai Frigyesnek bekövetkezett halálakor a gyász jeléül a cigányzenét betiltották, de a kolozsvári városi tanács közbenjárt a tilalom feloldozása érdekében.
A XVIII. század utolsó harmadától; a verbunkos korszakban jelentőségük egyre nőtt, és lassan ők váltak a magyar zene reprezentánsaivá. Írók és költők emlékeztek meg róluk: többek között Gvadányi József is „Pöstényi förödés” és „Rontó Pál című verseiben. A XIX. században ért fel művészetük a csúcspontra.
1867-ben a kiegyezés utáni időkben a birtokaikat elhagyó és dzsentrivé deklasszálódott nemesség, és a városi hivatalnoki réteg, valamint a polgárság muzsikusaivá váltak a magyarországi cigányaink. Ebben az időben éleződik ki az ellentét az „úri” (városi) és a falusi cigányok között. Az úri cigányok műsora, és játékstílusa eltávolodott a néptől és a verbunkos muzsikától, és a süllyedő úri világ betegesen érzelgős érzésvilágát tükröző magyar nóta és csárdás-zene, a bécsi keringők és operett dalok felé orientálódott. Megkezdődött és kimélyült a cigányzene válsága, melyért a cigányzenészek nem teljes mértékben voltak felelősek, hiszen évszázadokon át hozzászoktak ahhoz, hogy parancsszóra kellett muzsikálniuk.
1945-től az egykor királyok és főurak, majd a nemesi osztályok kiszolgálói; a cigányzenészeink, a nép muzsikusai és igazi népzenei hagyományok letéteményesei lettek, és így váltak népzenészekké.
Nagyfokú széttagoltságuk folytán szinte napjainkig megmaradt legnagyobb közösségi keretük, melynek élén a vajda, cigánybáró, gróf, vagy néhol az Egyiptom hercege címet viselő törzsfőnök áll, aki egyben meghatározza az alája tartozó törzs rangját is. (Püspökladány környékén még ma is tisztelettel tekintenek az olyan cigányra, aki a „Nagy Táré unokája”.)
Jövevények lévén minden országban kiszolgáltatottak voltak. Nálunk is hosszú századokon keresztül lenézték, semmibe vették a kobzos, lantos, igric, hegedős, regös, trufátor és egyéb nevekkel felruházott énekeseket, zenészeket, akárcsak a későbbi komédiásoknak nevezett és lenézett színészeket.
A XVIII. és XIX. század fordulóján néhány református kollégiumban, –így például Sárospatakon – a növendékek hegedűoktatását cigányok végezték, természetesen kotta nélkül, ujj-illesztés, és hallás után.
Ebben az időben nem nemes emberhez méltónak tekintették a világi hangszeres muzsikát. Ennek legeklatánsabb példája a pápai református kollégium 1803-ból való döntvényének passzusa.
„A hegedülés minden okos Tzél nélkül való muzsika”.
A magyar nemesség szerette ugyan hallgatni a cigányzenét, a dzsentrik még össze is tegeződtek a cigányokkal, de emberi körülményeikkel, sorsukkal nem törődtek.
Még siralmasabb volt a nem muzsikáló sátrakban lakó vándorcigányok sorsa. Mária Terézia és II. József megpróbálkoztak letelepítésükkel, de nem sok eredménnyel, főleg, azért mert a letelepítés után is jogfosztottság és kiszolgáltatottság állapotában akarták tartani őket.
Sorsuk csak a 2-ik világháború után rendeződött, amikor a társadalom teljesen egyenjogú állampolgárokká tette a cigányokat más kisebbségekkel és a magyarokkal együtt.
A cigányság különleges zenélésmódját hindu sajátosságok tükrözik. Ilyenek: a bővített másodhoz való feltűnő vonzódás, a nagyon szabad előadásmód, a glissandós (csúszkáló) előadás közben a félhang-távolságnál is kisebb hangközök érintése, rögtönző és variáló készség, erős vibráto („kecske-trilla”.)
Elsősorban nem alkotó, hanem előadóművészi készséggel tűnnek ki tehetségükkel. Voltak és vannak zeneszerzéssel is foglalkozó cigányzenészek, de nem eredeti zenéjükhöz, hanem a magyar nóta-világához kapcsolódtak, (Bihari, Boka, Dankó Pista, Purcsi Pepi, vagy a bécsi keringő és a nemzetközi tánczene világához tartozó Radics.) és ez a zeneszerzői elhivatottságuk megmaradt a mai napig is.
Önálló zeneművészetük nincs, mint ahogy nemzeti festőművészetük, szobrászatuk vagy építészetük sincs. Jellemző, hogy nyelvükben a művészet jelölésére nincs egyetlen főnevük sem.
Sokáig vitatott volt, hogy zenélésük népzene, vagy a műzene keretei közé tartozik-e? Voltaképp átmeneti jelenséggel állunk szemben: játékukban találunk népzenei és műzenei elemeket egyaránt. A népzenére utal a „filhallás útján való tanulás”, valamint a variánsok képződése. Műzenei viszont a harmónia-kezelés, továbbá a barokkori hangszerelés, ami ma már korszerűtlenné vált.
Az ismeretek birtokában jogosan kérdezhetjük, hogy van-e önálló népzenéjük? Sokáig ezt is elvitatták tőlük. A cigányproblémát inkább rendészet, mintsem nemzetiségi politika területére tartozónak tekintették. Másrészt az etnográfia és folklór alig néhány évtizede vált csak komoly tudományággá, ahol váratott magára a részletes kutatás ezen a téren. Így aztán vagy azt hitték, hogy a cigányoknak nincs önálló népzenéjük, vagy pedig a másik végletekbe estek: minden, amit magyar nótának hiszünk, voltaképpen a cigányok zenéje. 1859-ben Liszt Ferenc is ezt a téves elméletet vallotta „A cigányok és a cigányzenéről Magyarországon” című francia nyelvű könyvében, mely 1861-ben magyarul is megjelent.
1888-ban a Magyar Tudományos Akadémia adta ki az első cigány nyelvtankönyvet, melyet az utolsó nádor fia: József főherceg írt „Romane Csibakero Sziklaribe” címmel. Ezután tudtak csak a cigánynyelv ismeretében kutatni népzenéjükkel kapcsolatosan. Az eredeti cigánynyelvű népzenét Csenki Sándor és Imre gyűjtései nyomán kezdtük megismerni.
Gyűjtésük lelkes követőkre talált, s így ma már szép eredményeket tudunk felmutatni a cigány-etnográfia és folklór terén, úgy elméleti mind gyakorlati síkon. (Cigány népi ének és táncegyüttesek)
Éneklésmódjuk, különösen lassú dallamokban erősen cifrázott, és gyakran egy második szólamot is rögtönöznek a fő motívum mellé. Karcag környékén még basszust is énekelnek hozzá.
Énekelt táncdallamaik kevésbé cifrázott, ezeknek viszont az a jellegzetessége, hogy egy rövidebb szöveges szakaszt, hosszabb szövegnélküli rész követi, amit csak dúdolva vagy lallázva énekelnek, miközben – különösen a nők – ujjaikkal különféle ritmusokat csettintgetnek, hasonlóan a spanyol cigányok kasztanyet csörgetéséhez. Az ilyen effektust pergetésnek nevezzük. Szokásos még az is, hogy ez alatt a férfi énekesek a hangsúlytalan részeken az „u” hangzót ismételgetik. Ezt bőgőzésnek nevezik. Táncmozdulataik ritmikusak és szenvedélyesek; feltűnő a női táncosoknál a vállak ritmusos rángatása, míg a férfiak a hangsúlyos ütemrészeken bal kezükkel ülepüket, a hangsúlytalan részeken jobb tenyerükkel nyitott szájukat ütögetik.
A cigányságnak nincs önálló országa, hazájuknak mindig azt az országot tartják, ahol élnek. Nincs önálló nyelvük, csupán egy-két ezer szó a szókincsük, a többi használatos szót kölcsönzik annak az országnak a szókincséből, ahol élnek és ezt keverik a saját szókészletükkel. Szokás még ma is náluk, hogy kolóniákban élnek és a zenész cigányok generációról-generációra a zenészfoglalkozást folytatják. Így fordulhat elő olyan eset, mint Makón, ahol a Fátyol család családfáját egy etnográfus vissza tudta vezetni 1703-ig, és ez idő alatt minden családtag zenész volt. Szűkebb hazámban Csongrád-megyében Szegednek Dankó Pista, Hódmezővásárhelynek Béla cigány, Makónak Fátyol Misi volt legendás hírű prímás egyénisége.
Az ötvenes évektől köteleztek minden zenészt vizsgatételre, akár tánczenész volt, akár népzenész. A vizsgákon az előirt vizsgaanyagnak kellett eleget tenni. A-B-C és kiváló A kategóriát lehetett szerezni. A fizetési besorolásnál a kategóriát tekintették alapul. Ezzel ösztönözték a zenészeket tanulásra, melyre stúdiókban kiváló tanárok irányítása mellet volt lehetőség. A zenészek nagy része élt a lehetőséggel, és évek alatt komoly szaktudásra tettek szert. Cigányzenészeink meg tanultak kottát olvasni, és ma már eljutottunk odáig, hogy Kossuth-díjas művészek, énekesek, zenészek is vannak soraikban. Nem ritka a művésztanári diplomás, főiskolát vagy konzervatóriumot végzett zenész sem. Ezen kívül sokan büszkélkedhetnek magas állami kitüntetéssel is. Mint például a makói származású Puka Károly prímás, az 1984. évi Vonópárbaj győztese, aki a Magyar Köztársasági Érdemérem Aranykereszt kitüntetettje. De sorolhatnám vég nélkül a kitüntetettek nevét, akikre büszke az egész zeneszerető tábor.
Cigányzenészeink soha nem látott magasságba röpítették fel a magyar nótát, és világhírt szereztek e műfajnak. Gondoljunk csak a Rajkózenekarra, a Száztagú zenekarra, a Duna művészegyüttesre, az egykori Állami Népi Együttesre és azokra a magán zenekarokra, akik a tengeren innen, és a tengeren túl sikert-sikerre halmoztak.
Hangszereiken felcsendültek; a Liszt rapszódiák, Kodály Zoltán: Kállai kettőse, Bartók Béla számtalan feldolgozása, szerzeménye, Brahms: Magyar táncai, Hacsaturján: Kardtánca, V. Monti: csárdása, Vavrinyec Béla feldolgozásai, Kálmán Imre, Kacsóh Pongrác, Lehár Ferenc, Huszka Jenő, Ábrahám Pál örökzöld operett dalai, a Strauss család keringői, polkái, népszerű opera részletek, és ezek között a világklasszis művek között felcsendültek a magyar nép kincsének számító népdalaink, virágénekeink, magyar nótáink, csárdásaink.
Cigányzenészeink és énekeseink meghódították a világot művészetükkel, mindenütt pirosra tapsolták a nézők, hallgatók a tenyerüket, csak nálunk, szülőhazájukban lettek mostoha gyerekek, nem kellenek a médiának, száműzték őket, a Rádió, és a TV. – műsorokból.Haldoklik a világ legszebb hívatása, vagy ha úgy tetszik szakmája, és mint egykor elvették a cigányoktól a nótáikat, most megpróbálják elvenni a magyar nótát is a néptől, mely hazánk aranyat érő kincse volt egykoron.
Megszűnnek a zenés szórakozó helyek, vele együtt elfogynak a zenészek, más megélhetés után néznek, és ha valaha ismét szükség lesz majd a magyar nótákra, már nem lesz, aki húzza.
Azok a művészek, akik mindent feláldoztak a sikerért, az elismerésért, akik megismertették a világgal a magyar cigánymuzsikát, a magyar nótát, elmondhatják, hogy a jövőjük már csupán csak a múltjuk.
Makó, 2007. 08. 02.