MENTSÜK MEG A VILÁGOT

Rohanó világ, siető emberek,
Száguldó autók, csikorgó fékek.
Fülsiketítő zaj hangja hallik,
Mintha itt volna a vég, úgy tűnik.

Két szemem kevés, hogy mindent lássak,
Felnőttet, gyermeket hazavárnak.
Csak állok s figyelek elmerengve,
A kipufogógáztól szenvedve.

A zűrzavarban nincs már nyugalom,
A csendes gyermekkort visszasírom.
Egy emberöltő, s minden elveszett,
Az utca Bábelre emlékeztet.

A fejlődés egyszer megöl bennünket,
Ami oly szép volt, már csak álom lett.
A levegő a lét, s azt szennyezzük meg,
Nélküle élni, pedig nem lehet.

A szmog lett úrrá a világ felett,
S ettől szenvednek ma az emberek.
Gyermekünknek, s unokánknak ez jut,
Gondoljunk rájuk, és őket óvjuk.

Jajongva kiáltok fel: – Álljunk meg!
Hadakozzunk! – Még késő nem lehet.
Gondolkozzunk! – Mit teszünk és miért?
Merénylőkké váltunk kényelmünkért.

Melegszik a Föld, így figyelmeztet,
S az olvadó jég elönthet bennünket.
Az élővilág bajba kerülhet,
Ha szemet hunyunk a nagy baj felett.

Álljunk meg! – Most újfent így kiáltok.
S ne tovább! – Mentsük meg a világot.
Fogjunk hát össze, s küzdjünk a létért,
Építsünk szebb jövőt -, életünkért!

Makó, 2007. 03. 11.