VERBUNKOS, PALOTÁS, CSÁRDÁS, NÓTA, ANDALGÓ
Magyarország zenei élete a XVIII. század folyamán, pontosabban 1720 és 1820 között a legsajátságosabb végleteket, legmélyebbre ható átalakulásokat élte át. A rezidenciákon és városokban: Pl. Pozsonyban a hercegprímások és főnemesek (Esterházy, Batthyányi, Grassalkovich, Erdődy stb.) udvarában, de a többi főnemes alkalmazásában is, csupa külföldi zeneszerző, karmester, és virtuóz tevékenykedett. A zenepedagógia, hangszerkészítés, zeneműkiadás kivétel nélkül német és cseh mesterek kezében volt.
1719-ben Budán, Nase György nyitotta meg az első zeneiskolát. 1743-ban az első zenemű kereskedők Weingand és Köpf.
Erdélyben a legjobb nevű zenepedagógusok: Ruzitska György, Caudella Fülöp, Polz, Niegreis, Pöschl, Grossperrer stb.
A XVIII. században olyan nevelők hatása is nyomot hagyott nálunk, mint: J. J. Fux és J: S. Bach.
A legrégibb ismert Verbunkos szerzemények: Kauer Ferdinánd és Bengraf József művei.
A verbunkos kiadványok címlapján még sokáig találkozunk ilyen nevekkel: Berner, Strádl, Stocker, Mohaupt, Tost, Drechsler, Herfurth, Steininger stb.; – és mégis ez az újabb irodalom és zene szellemében lényegesen különbözik a magyarországi német zenészek régi munkásságától.
Ezek a kisebb-nagyobb zeneszerzők, átírók, tanárok, virtuózok ugyanis egy új, egyetemes programot vallanak magukénak, és egy új eszménynek rendelik alá magukat: ez a program, s ez az eszmény a nemzet.
Talán ennek a törekvésnek hatására, magyarság a XVIII. században ráeszmélt arra, hogy a magyar irodalom és zene öntudatos, külön nemzeti egység legyen Európában. S ekkor a polgári haladás és a nemzeti függetlenség egybefonódott az új eszmével, meglátva benne a lehetőségek kibontakozását és valóra váltását.
Létrejött a verbunkos zene, (egyelőre ismeretlen gyökerekből) melyben világosan felismerhető a régi magyar népies muzsikálás hagyománya (hajdútánc, kanásztánc), az Iszlám stílusának s egyes közel-keleti, balkáni, szláv stílusoknak jegyében, minden bizonnyal cigány közvetítéssel, valamint bécsi és olasz muzsika elemeivel keveredve. A legelső művelőik között ott találjuk a városok német műveltségű muzsikusait.
Néhány korai verbunkos kiadvány különleges dallamvilága világosan utal arra, hogy az új stílus, valami régebbi népi muzsika ötvöződése a különböző ráhatásokkal.
A korabeli kiadványok ritkán nevezik verbungnak, verbunkosnak, és az új tánc neve egyszerűen csak magyar. Kodály Zoltán is azt vallotta, hogy a legmagyarabb táncot és zenéjét vétek megcsúfolni idegen névvel. A verbunkos szó csak később a zenetudomány kezdeményezésére vált egy magyar zenetörténeti korszak jelölőjévé.
Ezt a korszakot az 1870-1890-es évektől számítjuk, és nagyjából a 19. század közepéig tart. Ez egyben a cigánybandák végleges kialakulásának is a nagy korszaka.
A verbunkos nyelve telve van nemzeti szimbólumokkal, azaz országos érvényűnek elfogadott képletekkel és fordulatokkal, sőt a verbunkos maga is ilyen szimbólum felkarolása, ezért egyet jelent a magyarsághoz való csatlakozással.
A XVIII. század végén és a XIX. század elején a városok megnyitják kapuikat az új magyar zene előtt, meghódolnak előtte, eltanulják az új nyelvet, s a maguk nyugati előadókészségét és műveltségi formáit a magyar zene szolgálatába állítják.
A verbunkos szó hallatán ösztönösen minden zeneértő ember a híres toborzótáncra asszociál, pedig maga az elnevezés zavaró lehet, mivel a szó német eredetű: die Werbung = toborzás, verbungos (később: verbunkos) zene = toborzó zene. A romantikus magyar zenének egy különleges képződménye a verbunkos stílus. €
VERBUNKOS – „(verbung, verbunk, verbungos) eredetileg a XVIII. század második felében keletkezett magyar katonai toborzótánc. Ebből alakult ki az e néven ismert táncforma és tánczenestílus. (Böhn László zenei műszótár)
Jellemzője:
A hangszeres kolorálás, (díszítés, cifrázás) a lassú és gyors részek váltakozása a 2/4-es vagy 4/8-os pontozott ritmus. A határozott dúr és moll melodika (dallamképzés), a triolás passzázsok (felfelé vagy lefelé haladó könnyed figuráció; (a skálaszerű menetek neve, inkább futam), és a bokázó kádencia (zárlat, záradék – többnyire feldolgozási elemeket tartalmazó rendszerint virtuóz, improvizációs (rögtönzés]) szóló)”
A toborzást 1715-ben iktatták törvénybe, és közel száz éven át ez lett az egyetlen módja a katonaság szervezésének, mivel ebben az időben még ismeretlen volt a katonakötelezettség fogalma.
Mária Teréziának és II. Józsefnek a háborúikhoz sok katonára volt szükségük, ezért toborzás útján teremtették elő hadseregük katonáit.
1815 után már a vármegyék feladata volt a katonaság szervezése. Ha azonban a létszám így nem volt elegendő, továbbra is a toborzással gondoskodtak a pótlásról.
Az utolsó verbuválás (toborzás) 1848-ban volt, a szabadságharc idején.
Czuczor Gergely, a híres költő nagyapja verbunkos káplár volt a Károlyi huszárezredben. Az ő leírása szerint a verbuválás a következőképen ment végbe:
„Legelöl, deli katonás feszességgel, legférfiasabb komolyságban az őrmester lépdegél. Nyomában, három-négylépésnyire a toborzó csapat jön, kik közül a verbunkos káplár deli alakja legott előtűnik, ő a tánckarika-igazgatómestere, azért is egyszerűek, de jellegzetesek minden mozdulatai, míg a mellette és utána lépdelő legények lenge nyalkasággal, bokaverve s tapsolva cikornyázzák és hegyezgetik lépteiket. Ekkor a legénység körbeáll, melynek középpontját a káplár tölti ki, s rendesen egyenruhás cigánybanda (eleinte katonazenekar) új nótát húzván, kezdődik a toborzó. Míg az első verset húzzák, semmi figurát nem látunk, hanem vagy ki-ki helyén maradván pengeti sarkantyúját, vagy sétálva járják be a kört.
Most következnek a lassú figurák. E táncrésznek jelleme, hogy csak rendezett és kevésbé cikornyás lépésekből van szerkesztve. Miután öt-hat ilyen lassú verset eljártak, a cifrára kerül a sor, mely az előbbinél frissebb, és tüzesebb, azért is itt már az ide-oda és felszökellések rendjén vannak, mikhez a hányódó kardok csörömpölései s a tarsolyok tétova lebegése járulván, a hősi táncnak valódi képét tüntetik elé.”
A toborzó huszárok díszes egyenruhában vidám, mosolygós arccal járták a toborzótáncot s közben a katonaélet szépségéről, dicsőítéséről rigmusokat kiáltoztak az őket bámulók felé. Ezek a toborzási műsorok általában a faluk forgalmas főterén, piac és vásártéren, vagy városokban a különböző városnegyedek központjában voltak megrendezve.
A lakosság fiatalja, öregje, mikor meghallotta a toborzok zenebonáját, valósággal özönlött a helyszínre a látványosság reményében, amiben nem is volt hiány.
Ha a legényeknek a hódító huszárruha és a tüzes tánc láttán, a pattogó zene hallatára, s nem utolsó sorban az erős bor hatása alatt kedve kerekedett a katonaélethez, paroláztak a verbunkos káplárral, aki azon nyomban fejükre
nyomta a huszárcsákót, és fennhangon, mindenki szemeláttára leszámolt a markukba 200 váltó-forintot e szavak kíséretében:
„Ezt pedig a császár küldi huszárjának, mert a császár katonája nem lehet szegény”. Ezzel máris megtörtént a felavatás, mely alól nem volt visszakozás, és mehetett idegen érdekekért, idegen országba katonáskodni minden jelentkező.
A katonaidő eleinte élethossziglan tartott, de később mérsékelték 12 évre, és annak végén megkapta az „obsitot”. (obsit = búcsú, elbocsátás, a német „Abschied” szóból)
A XVIII. század utolsó harmadában már megjelentek a korai verbunkosok, de ezeknek még nincs meg az a jellegzetes profiljuk, melyet a későbbiek magukba foglaltak, és amelyek a XIX. század elejére már teljesen kiforrott stílusjegyekké alakultak át.
A verbunkos zene a későbbiekben levált a toborzásról, és önálló ágként fejlődött tovább. Ezekben a verbunkos formációkban már megjelentek a magyar népi, népies és népszerű elemek, melyek szétbonthatatlanul összeolvadtak az olaszos dallamossággal, a bécsi klasszikus és romantikus zene fordulataival éppúgy, mint az osztrák és cseh katonai rezesbandák induló-zenéjének némely formájával. Ezeket az összetevő elemeket viszont csak zenetudományi elemzés tudja kimutatni, mivel az összhatás teljessége csorbíthatatlan magyar jellegű.
Az így kialakult verbunkos zene csak kizárólag dúr és moll hangnemekben fordul elő. Modális változatai nem léteznek. Ritmikája éles (pontozott) és jellegzetessége a triolás mozgás, a sorok végén bokázó ritmussal. Hangvétele hősies; – lassú és friss részekre tagozódik, és sűrűn fordulnak elő benne a hegedű technikájából eredő cifrázatok. A még pár évtizeddel korábban is ősmagyarnak tartott bővített másodlépés itt jelenik meg először.
A verbunkos zene legnagyobb művelői: Bihari János, Lavotta János, Csermák Antal, Rózsahegyi Márk. De a XIX. század teljes műzenei anyaga a verbunkos zenére épült.
Erkel Ferenc ebből fejlesztette ki a nemzeti opera stílusát. Ennek a jegyében születtek Liszt Ferenc rapszódiái. Mosonyi Mihály, Bertha Sándor, Horváth Attila művei: vonósnégyesek, kamaraművek, szonáták, zongoradarabok, programzene.
A verbunkos zenei irányzatnak hű követője volt Reményi Ede világhírű hegedűművészünk, aki virtuóz darabokat írt ebben a stílusban: Repülj fecském, Ezt a kerek erdőt járom én stb.
A század utolsó negyedében a verbunkos zene ellaposodik, elhalványul, és pusztulásnak indul. Talán utolsó fellángolása Hubay Jenő csárdajeleneteiben jelentkezik még, de már inkább csak a XX. században.
Haydn magyaros műveiben tükröződik vissza a verbunkos virágkora: két magyaros rondó, magyar nemzeti induló.
A verbunkos zene inspirálta megírásra: Beethovent az István király című nyitányának, a III. és VII. szimfóniájának alkotásakor, Schubertet divertimentójának, Webert fagott versenyének, Brahmsot magyar táncainak, Sarasatét Cigánydalok című virtuóz hegedűdarabjainak komponálásakor.
A magyar népzenében, a verbunkos a későbbiekben az új stílus létrejöttekor is nagy jelentőséggel bírt, és nyomot hagyott, s belőle alakult ki a palotás, és a csárdás tánc is.
Kodály Zoltán a népzenei elemek mellett a verbunkos hagyományokat is bevonja zenei építkezésében, pl. az Intermezzójában.
A „Galántai táncok” című munkájának az alapja, szintén a verbunkos zene.
E kornak jegyeit magába foglaló zeneirodalom remekei: Bihari, Lavotta, és Csermák verbunkosai, Rózsavölgyi Körmagyarja, Reményi magyaros hegedűdarabjai, Liszt rapszódiái (valamennyi) Hubay összes csárdajelenete, Kodály Háry intermezzója, Poldoni Farsangi lakodalmas című operájából Kálmán diák dala és az asztali zene, Weiner I. Divertimentója, Losonczy Dezső rapszódiája és magyar képei stb. Külföldi szerzők magyaros műveiből: Brahms valamennyi magyar tánca, Sarasate Cigánydalok, Monti Csárdás.
A felsorolt művek élvonalbeli cigányzenekaraink állandó repertoárjaként világhírűvé váltak, és gyakran hallhatjuk külföldi zenekarok feldolgozásában is egy némelyiket.
PALOTÁS
1848-ban az utolsó verbuválással teljesen megszűnik a katonatoborzás, s vele együtt értelmét vesztette a verbunkos zenéhez szorosan kapcsolódó katonai tánc. A toborzók zenéje viszont továbbra sem vesztette el népszerűségét. Az eredetileg katonai verbunkos táncot (talán éppen a verbunkos zene megmentése érdekében) átalakították szelídebb menetű táncfigurákat felhasználó társasági tánccá. Így alakult ki a palotás és a csárdás.
Böhm László zenei műszótárának értelmezésében:
PALOTÁS: – a verbunkos színpadi és báltermi változata a XIX. században.
Tempója: közép-lassú, lépésszerű.
Ütemmértéke: 2/4 vagy 4/8.
Az így kialakult tánc lett a palotás és a csárdás, mely táncok között jóformán alig volt különbség. Ha szegény ember járta a csárdában csárdás volt a neve, ha gazdagok palotáiban táncolták, palotásnak nevezték. A tánclépések között a későbbiekben eltérések jelentkeztek, melyet a táncmesterek feldolgozása eredményezett, amihez természetesen a zene is hozzáidomult.
Czuczor Gergely, de más írók leírásából is kivehető, hogy a verbunkos három részre tagolódott: egy lassú, egy gyors, és egy igen gyors. A verbunkos vagy a későbbi palotás ezt a három egységet nagyobb formába fonta, tehát tempóváltásokkal különböző térformákban táncolták.
A palotás esetében, mindig az határozta meg a párok számát, hogy mekkora volt az előadásra a hely.
A táncosok díszes, korhű jelmezekben táncolták, cigányzenekari kísérettel. A báltermi változatban már gyakori volt a cimbalom helyett a zongora használata. Ebből a három részes felépítésből származik a „Három a tánc” mondás is.
A későbbiekben a palotást kizárólag csak ünnepi alkalmakkor bálnyitóként alkalmazták, és mikor vége lett a nyitótáncnak, a zenekar csárdást kezdett játszani, amire bekapcsolódtak a bálozók is, és ezzel kezdődött a mulatozás.
A palotást is nagy népszerűség övezte, hasonlóan a régi verbunkoshoz. Népszerűségére jellemző, hogy Erkel Ferenc; Hunyadi László című operájában is felcsendül a híres palotás, virtuóz tánc és zenei előadásban.
Cigányzenekaraink állandó műsorszámává vált az Erkel opera híres palotásának zenekari változata.
Ünnepi műsorokban a Hunyadi palotás is önálló színpadi tánc lett, függetlenül az operától.
CSÁRDÁS
A verbunkos zene általában szövegnélküli hangszeres muzsika, melyhez a verbuválások alkalmával a katonaélet szépségéről szóló rigmusokat kiáltoztak a verbuválók.
Lassú, gyors és igen gyors részekből áll. A verbunkosból kialakult magyar nóta, csárdás és friss csárdás már énekelt szöveges zene. Ezek a szövegek kezdetben; szoros kapcsolatban álltak a régi hajdútáncokkal, virágénekekkel és kuruc költészettel, vagy népköltészettel, sőt magasabb irodalmi értékű művekkel is, különösen: Petőfi, és Arany verseivel.
Régi mondás: a magyar ember sírva vigad. „Aki elég szomorú az sír, aki elég jókedvű az vigad”. Ez a mondás nemcsak a magyar emberek mulatozási jellemzője, hanem más nemzetek is ismerik ezt a hangulatot, melyben a sírásból mulatássá váltanak át és fordítva.
A „sírva vigad a magyar” mondást Bajza József 1825-ben írt „Borének” című verséből ismerjük, de a sírva vigadás korszaka csak az 1848-49-es szabadságharc leverése utáni évtizedekben kezdődött. A történelemből tudjuk, hogy íróink, költőink a cenzúra miatt gondolataikat csak nagyon óvatosan, burkoltan közölhették.
A zene is határok közé volt szorítva. A „Kossuth nóta, Rákóczi-, Klapka induló, Szózat, Székely himnusz stb. tiltva voltak, de a tilalom mellett külön élvezet volt, amikor cigányzenészeink titokban elmuzsikálták a vendégeknek.
Ha már elunták a 48-as emlékek siratását, megidézték a kuruc kort, a letűnt betyárvilágot, szerelmi bánatukat, vagy az elmúlt boldog ifjúságot.
A magyar zene kétségen kívül, a magyarok népdalaiból származik, melyet, ha táncra alkalmazva cifrázták, és a tánchoz mért modorban játszották, csárdás lett belőle.
A csárdás, tempójától függően lassú, vagy friss csárdás néven vált ismertté. A lassú, vagy feszes csárdást 4/4-es, vagy 4/8-os mértékben írjuk,(előfordul 2/4-ben is) és minden negyed, vagy nyolcad hangsúlyos. A friss csárdás, vagy frisses 2/4-es, vagy 4/8-os, ahol a hangsúlyos ütemrész a basszusban jelentkezik, a kontra és a brácsa pedig a hangsúlytalan helyen húz be rövid (staccato) akkordokat. (sz-tam).
Az úgynevezett parasztcsárdás táncolásakor a legény két kinyújtott kezével a lány derekát öleli át, a lány pedig két kinyújtott kezét a legény vállain tartja, s közben kettőt jobbra, kettőt balra lépnek feszes ritmusban, és ezt ismétlik, vagy kis elfordulással forognak jobbra, vagy balra, majd kezdik elölről.
A frisscsárdást hasonlóan, a lassúcsárdáshoz, csak gyors ütemben táncolják. Mindkét csárdást ki-ki elképzelése szerint cifrázza, vagy két pár kört alkot: a fiúk a lányok háta mögött összefogják a kezüket, a lányok a kezüket fiúk vállán tartják, és négyen egységesen táncolnak, négyeselésnek.
A Magyar Állami Népi Együttes megalakulásával az ötvenes években Rábai Miklós színpadi tánccá alakította át a csárdást, és a különböző térformák, lépéskombinációk alkalmazásával, a lassú és gyors változat variálásával, valamint az ének beiktatásával, komoly nagy létszámú cigányzenekar kíséretével világhírűvé tette nemzeti táncunkat, melyet igényes koreográfiák tettek látványossá, hangulatossá.
A koreográfiák nemcsak a koreográfus elképzeléseire épültek, hanem összetett munka eredménye volt. Komoly helytörténeti kutatásokat kellett végezni. Ezen belül egy-egy tájegység táncát; népzenei, népviseleti, táncmotívumok lépésének és ritmikájának feldolgozása után lehetett csak színpadra alkalmazni. Pl. az apátfalvi híres, idős vőfélyhez többször leutazott Vásárhelyi László koreográfus, aki lejegyezte Kardos Istvánnak és feleségének tánclépéseit és a hozzá énekelt népdalokat, nótákat, és fényképeket készített a helyi népviseletről. Ezek birtokában álmodhatta meg a koreográfus a színpadi változatot, mely hűen tükrözte valamely tájegység népzenéjét, ruházatát és táncát.
Ebben az időben több ilyen együttes alakult, melyeknek a vezetőjük általában a koreográfusuk volt, akik saját feldolgozásaikat vitték színpadra.
Ilyen együttesek: a Honvéd Művész Együttes, a Duna Művész Együttes, a Rajkó Zenekar és Együttese stb. Ezek a Művészegyüttesek bejárták a világot, és rangot szereztek népi kultúránknak, melyet a mai napig is terjesztenek!
A felsorolt együtteseken kívül városokban, falvakban ezrével működtek néptánc csoportok, amelyek kiváló koreográfusok kiadványából tanulták be műsorukat.
NÉPDAL, MAGYAR NÓTA, VAGY HALLGATÓ
A magyar nóta a verbunkos lassú részéből kialakult énekes változat, melynek feltétlenül az alapja a népdal, avagy a „tiszta forrás” ahogy Bartók Béla írta a „Cantata profana című művében.
Egyik régi hetilapunkban így nyilatkozott egy nótaénekes művésznő: „Valóban nagyon gazdag a magyar népdalok gondolat- és érzelemvilága, igen nagy népünk dallamformáló készsége. Aki ebből a tiszta forrásból merít, mindig igazgyöngyöt iszik”
A magyar népdalok világában van két nagy törzs, melyeknek egységes ismertető jelei vannak. Bartók az egyiket régi stílusnak, a másikat új stílusnak nevezte.
A régi stílusnak a gyökerei olyan korszakra nyúlnak vissza, amikor a magyarság még szoros kapcsolatban állt az ázsiai népekkel és saját rokonainak egy részével: pl. a Volga vidéken élő mári (cseremisz) néppel. Tehát itt sok évszázadban, sőt évezredben kell számolni.
Az új stílus egyik fő jellemzője, hogy közösen is énekelhető, és egyenletes, kötött ritmusára táncolni, vagy menetelni is könnyű. Dallamának első és utolsó sora azonos; a középső sorok dallamvonal szintje nem lehet mélyebb ezeknél, sőt, legalább egyik soré magasabban halad a két szélső soránál. Az új stílusban már nincs meghatározó szerepe a pentetóniának, de a régi stílussal való szerves kapcsolata révén gyakoriak benne a pentaton fordulatok.
Tényként kell elfogadnunk, hogy a magyar nóták kialakulásához a népdalainkon keresztül vezetett az út. Egy sorsdöntő fordulatnak kell tekinteni a verbunkos muzsikát, mely egy állomása volt a benne foglalt lassú bevezető rész, melyből szöveg hozzáadással született az új műfaj meg.
Rádióban, televízióban, zenés éttermekben, városon, falun terjesztik élőben, vagy exportáljuk külföldre lemezeken a magyar hangszeres zenélés e műfaját.
Külföldön gipsy music, Zigeunermusik, musique tzigáne néven emlegetik, de ha bárhol kimondjuk a szót cigányzene, nem Indiára vagy a világon szétszórt cigányságra, nem is Perzsiára, Törökországra, a Balkánra, Romániára gondolnak, ahol szintén vannak cigányok, és cigányzene-, hanem Magyarországra.
Bartók Béla a cigányzene megfogalmazásra azt nyilatkozta:
„Kijelentem, hogy amit önök cigányzenének neveznek,
Az nem cigányzene.
Nem cigányzene, hanem magyar zene:
Újabb magyar népies műzene”.
Ezek után nézzük meg hol a határ a népdal és a nóta között?Köztudott, hogy a magyar népzene két nagy úttörője, Bartók Béla és Kodály Zoltán igyekezett szigorúan elválasztani a népdalt és a nótát. Törekvésükben nem ellenszenv vezérelte őket a nótával szemben, hanem tényként állították, hogy a nóta alapvetően más, mint a népdal. Gondot számukra is az jelentette, hogy a gyakorlatban nincs határ a népdal és a nóta között. Kodály 1905-ben kezdte el a népdalgyűjtést, de ő is, és Bartók is kénytelenek voltak elfogadni, hogy tevékenységüknek kezdetén már keveredett a két műfaj, legfeljebb akkor jobb volt az arány a népdal javára. Leszűrve a vitatott helyzet tanúságát: €
„Ki kell mondanunk határozottan –akár milyen furcsán hangzik-, hogy a népdal és a nóta területe összefüggő terület; egyikről a másikra átjutunk anélkül, hogy észrevennők közben a határt, amin átléptünk. Világosan megkülönböztetni csak a szélső eseteket tudjuk: a tipikus népdalt a tipikus nótától”.
Szellemi végtermékekA népdalok hatása a magyar nótákra abban áll, hogy együtt élnek a köztudatban. Gondoljunk arra, hogy mintegy százezer népdal van eddig összegyűjtve. Ezek túlnyomó része kéziratban, vagy múzeumi hangszalagon van. Nyomtatásban vagy hanglemezen aránylag kevés jelent meg. A zeneműkiadó az úgynevezett „virágos sorozatban”, mindenki számára elérhető áron, tíz kis kötetben közel ezer népdalt adott ki.
A kötetek: Rozmaring, (91népdal) Gyöngyvirág, (92 népdal) Viola, (93 népdal) Rózsa, (94 népdal) Tulipán, (95 népdal) Rezeda, (96 népdal) Muskátli, (97 népdal) Nefelejcs, (98 népdal) Százszorszép (100 népdal) Bazsarózsa. (99 cigány népdal)
Különösen egy kötet van, aminek az ismerete nélkül ma már senki sem mondhatja magát magyar népdal ügyében tájékozottnak. Ez Kodály: „A magyar népzene” című könyve. Ötszáz népdalból álló példatárát Vargyas Lajos állította össze. Ezt a kötetet „Kodály – Vargyas” tudományos kézikönyvként szokták említeni! Vannak más népdalgyűjtemények is, pl. Járdányi Pál: „Magyar népdaltípusok” 2 kötetben, Kerényi György: „Népies dalok gyűjteménye” stb.
A népdalt: szájról-szájra adva terjesztik, apró változtatásokkal addig formálják, amíg az egy mindenki által elfogadható viszonylagos tökéletességi fokig el nem jut. Ezzel magyarázható, hogy az ország különböző tájain eltérések tapasztalhatók.
„Fogadjuk el azt a tételt, hogy a néphagyományban a fejlődés iránya a csiszolatlantól a csiszolt felé, az egyéntől az általános felé, az indokolatlanul bonyolulttól a klasszikusan egyszerű és közérthető felé vezet.”
A népdal változatokban él, s elvben még tökéletesnek mondható szép változatot is tovább lehetne tökéletesíteni, más változatokból vett ötletekkel. Bőven akadnak azonban kevésbé sikerült, vagy hibásan megtanult, elrontott, rosszul előadott, kopott változatok is.
Egy-két évszázadra visszatekintve egy nyitott világ áll előttünk, mely a népzenében állandó átalakulást eredményez, és az egészséges, fejlett, hagyományos törzsanyag mellett találunk töredékessé váló öreg darabokat, és még teljesen ki nem alakult újakat, valamint a meghonosodás útján járó, és még teljesen be nem fogadott idegeneket. Fellelhetünk olyan megnyilvánulásokat is, amik csak időlegesen bukkannak fel kisebb-nagyobb népi közösségekben, s nem olvadnak bele a hagyományba.
A régi népdalok előadása a beszéd üteméhez igazodó parlando ritmus.
A hagyományos cigányzenekari kíséretet egyáltalán nem, vagy alig viseli el. Ellentétben a magyar nóta előadásával, ahol több lehetőség van az előadó pillanatnyi hangulata szerinti nyújtásokra, rövidítésekre, tempólazításra, bizonyos éneklési pózokra, és a kitartott hangoknál szabadon szóhoz jutnak a kíséret futamai, felbontott akkordjai.
A népdal szerzőjét, vagy szerzőit nem ismerjük. A magyar nóta szerzője, illetve szerzői ismertek, de vannak nóták melynek a szerzői nem ismertek, de ezek mégsem számítanak népdalnak.
A népdalainkról szóló ismertetőt, és e műfaj hatását a magyar nótákra, feltétlen ki kell egészíteni a történelmi énekeink bemutatásával.
Történeti énekeink
A magyarság pogány korából nem maradt ránk zenei emlék. Az ázsiai ősmagyar zenére némi homályos támpontot nyújt, régi stílusú népdalaink pentaton hangsorú, ereszkedő szerkezetű felépítése, melyeknek variánsai megtalálhatók a rokon népeknél: pl. a cseremisz (mari) nép dalaiban.
A Bicinia Hungarica IV. füzetének előszavában Kodály Zoltán ekképpen ír: „Néhány dallam ma is egyformán szól a Duna és Volga mentén, másfélezer esztendő és háromezer kilométer távlatából”.
A letelepedett magyarok énekéről az első feljegyzés a Gellért legendában található. Gellért püspök és Walter nevű kísérője egy malomban magyar munkadalt hallottak, amit mindketten furcsának találtak; Walter meg is jegyezte, hogy „ez csak afféle nótázás”.
Az 1000-1500-as évek zenéjéről sem tudunk sokat. A templomokban a latin nyelvű énekek mellett lassan felhangzott a magyar egyházi ének is. A világi zenét az énekmondók művelték, akik egy része az urakat, más része a falusi népet szórakoztatta. Legtöbbjük vándor énekes, akik írni-olvasni általában nem tudtak, és különböző néven voltak ismeretesek. (igric, kobzos, lantos, regös, hegedűs, trufátor stb.) az írni tudó papok és apácák írásaikban megemlítik az énekmondókat, de azok énekéből egy sort sem közöltek.
Még Anonymus – III. Béla király jegyzője – is Krónikájában „csacskának” nevezi az énekmondók énekeit, melyeket nem érdemes megörökíteni. Szerencsére a népi szájhagyomány egy-két töredéket átmentett korunkra, amit a folklórkutatások kimutattak.
Pominóczky Fülöp minorita szerzetes 1520-ból való első kottás-szöveges feljegyzése tanúskodik erről breviáriumának szélén.
Ebben az időben tűnt fel Tinódi Lantos Sebestyén költő, zeneszerző (született 1505 és 10 között, meghalt 1556-ban), aki verseihez írt zenéjét lant kísérettel adta elő. Korának nevezetes eseményeit szedte versbe, de csak olyasmit énekelt meg, amit maga is átélt. Ezeket nevezik históriás énekeknek, melyekkel felkereste a végvári vitézeket, a falusi népet, és mint egy élő újság lelkes hazafiként vett részt a végvárak ellenállási harcaiban.
Énekei zeneileg a népdal szintjén állnak, de sokat merített korának nyugati műzenéjéből is.
1554-ben jelent meg Kolozsvárott fő műve a „Krónika”, mely 23 dallamot tartalmaz. Ezekből kettő ma is él a nép ajkán. Ilyen az „Eger vár viadaláról való ének”:
„Ti magyarok már Istent imádjátok,
És őnéki nagy hálákat adjatok.
Jelesben Tiszán innen lakoztok,
Egri vitézeknek sok jót mondjatok”.
A hajdútánc
A hajdúk eredetileg ökörhajcsárok voltak, akik a vásárról messze vidékekre hajtották az ökröket. Időnként az útszéli csárdákban megpihentek s ott énekeltek és járták híressé vált táncukat. A török időkben a marhakereskedelem nem volt jövedelmező és biztonságos, ezért sokan rablóbandákba verődve fosztogatták a gazdagokat. Mint ilyenek sok üldözésnek voltak kitéve, ezért jórészük beállt zsoldos katonának, és nem egy kitűnt közülük a török elleni vitézségben. Bocskai méltányolta érdemeiket és mintegy tízezret letelepített Debrecen környékére, és ezek egy részét nemesi rangra is emelte. E vidék neve ezért lett hajdúság.
Táncukat 1669-ben egy Brown nevű angol utazó így írja le: „Ezek meztelen karddal táncolnak, egymás kardjára ütnek, miáltal nagy csörömpölés keletkezik; forognak, a levegőbe ugrálnak, s meglepő ügyességgel a földhöz lapulnak, végül maguk módja szerint énekelnek, mint azt hajdan a görögök is tették”. Zenekíséretre dudát használtak. Táncuk és zenéjük szilaj és lelkesítő volt, amivel az egész országban népszerűvé váltak, sőt még külföldön is ismerték ungaresca néven. Dallamuk gyakran olyan, hogy az első két soruk moll, a másik kettő pedig dúr jellegű, azon kívül valamennyi dallamsor a hangnem alaphangján végződik.
Virágének
1600-1800-ig a szerelmi költészet termékeit virágéneknek nevezték. A katolikus és protestáns papok, valamint a komolykodó irodalmárok erkölcstelennek tartották. Pázmány Péter esztergomi érsek azt nyilatkozta, hogy ezeket az undok virágénekeket az egész országban férfiak, nők, gyermekek egyaránt éneklik.
A Pápai református kollégium házi törvénye1789-ben arra inti a növendékeket, hogy „Fajtalan énekeknek írogatási és dallási keményen tiltatnak”. Ennek a tilalomnak lehet az oka, hogy a virágénekek korabeli nyomtatásban alig ismeretesek, és csak kéziratokban maradtak fenn. Ezekben a férfi és női neveket virágnevekkel helyettesítették, minden virágnak, sőt minden színnek is megvolt a maga jelentése, és ezeket csak a beavatottak értették meg.
Ma is ismert az alábbi virágének:
Ej haj gyöngyvirág, Teljes szegfű szarkaláb,
Bimbós majoránna.
Ha kertedbe mehetnék, piros rózsát szedhetnék,
Szívem megújulna, szívem megújulna.
Ebben a versben az első két sor így értendő: ha mennyasszony és vőlegény lehetnék stb.
Hasonló irányzat külföldön is élt, csakhogy ott nem növényi, hanem állati szimbolika volt. Pl. a szeretett kedves megszólítása a magyar jellegzetesség értelmében: rózsám, violám, viszont a galambom már idegen eredetű. A virágénekek 200 éves fennállás után megszűntek, de a nótairodalomban továbbra is éreztették hatásukat.
Pár évvel ezelőtt egy nótás kiadványban találkoztam egy mai szerzőnek a „virágénekével”, ami a fentiek értelmében nem virágének, (hanem egy szép nóta) csupán e műfaj ismeretének hiányában dilettánsként jelölte a szerző annak.
Kuruc zene
Azokat a katonai és politikai vonatkozású, az elnyomás ellen harcra szólító népdalokat, valamint hangszeres darabokat, melyek Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc korában keletkeztek az 1600-as évek végén, és az 1700-as évek elején kuruc zene néven ismerjük. Ritmikájukban sok a rutén elem, ugyanis Rákóczi seregében sok rutén katona volt
Közkedvelt hangszerük a tárogató, amit akkor még töröksípnak ismertek. E kor leghíresebb emléke a Rákóczi nóta. (nem azonos a 100 ével később keletkezett Rákóczi indulóval)
Itt meg kell említeni, hogy amit a közönség kuruc nótán ért, nem minden esetben valóban az is. A kései „kuruc nóták” szövegének javarészét Thaly Kálmán írta, zenéje pedig Káldy Gyula munkája. A „Gyönge violának” kezdetű dal szövegírója Endrődi Sándor, zeneszerzője Dankó Pista. A „Kraszna horka büszke vára” című dal szerzője: Andrássy Tivadarné.
Tehát, mint látjuk a „Történeti énekeink” is nagymértékben hozzájárultak a magyar nóták kialakulásához, és ezeknek a korszakoknak a nótái, zenéje benne él a népdalaink gazdag kincsében, és az évszázadok múlásával is fellelhetők az utókor zenéjében.
A magyar nóta műfaja a XIX. század derekán jött létre, s virágkorát a század második felében élte, legfeljebb a XX. század első két évtizedét számíthatjuk még e virágkorhoz.
Nem a nép között született, hanem a vékony magyar polgári réteg, és a polgárosodó úri osztály hozta létre, haladó tartalommal és népies szándékkal.
Népdalnak készült olyan időben, amikor az irodalomban is uralkodó volt a népies irányzat. Ezért nevezik a nótát népies dalnak, vagy népies műdalnak. Terjedése nagyrészt a népdaléhoz hasonlóan történt, – nem kotta útján, hanem szájról-szájra; vagy, ha úgy tetszik cigányzenekarról-cigányzenekarra. A nóták dallama erősen hasonlít a népdalokhoz, de nem nehéz felismerni a népdaltól való idegenséget.
Fő ismertető jele a harmónia igény. A dallam fordulatai úgyszólván diktálják a kísérő akkordokat, a cigányzenekartól jól ismert akkordkötéseket, kísérő sablont.
Ilyenfajta kíséret- igény a népdalokban, – különösen a régiekben – elképzelhetetlen.
Mi a magyar nóta vagy népies dal?
Kodály így felelt a kérdésre: „A népdalkultúrából már kinőtt, de a magas kultúráig el nem jutott átmeneti embertípus zenéje…, városi műzene, de falusi népkultúrai formák között”. E megfogalmazás természetesen nem minőségét, hanem helyét és életformáját jelöli meg a magyar nótának.
Mint láthattuk, a hallgató nóta és a csárdás szövegek, kezdetben, szoros kapcsolatban álltak: a régi hajdútáncokkal, a virágénekekkel, a kuruc költészettel, másrészt a népköltészettel, sőt a magasabb irodalommal is, különösen Petőfi és Arany világával.
A XIX. század végén a magyar nóta nagyipari termelésnek lett kitéve, ami egyben a hanyatlását is jelentette. Ezért bármennyire sajnálatos is a magyar nótának ez a feltűnő hanyatlása, közvetve mégis jót eredményezett, mert ez a nagyarányú művészi rombolási folyamat indította 1905-ben Bartók Bélát és Kodály Zoltánt arra, hogy felkutassák a falvakban szunnyadó igazi magyar népdalt.
Népi zenekultúráról beszéltünk, s a népdalt jelöltük meg kiinduló pontnak és szilárd alapnak. De azért túlzásba nem szabad esnünk! Határozottan kijelenthetjük: a magyar zenekultúrába beletartozik minden, ami történelmünk folyamán szerepet játszott nemzeti zenénkben. Így a népies műdal is szerves része a magyar zenetörténetnek.
Bartók Béla és Kodály Zoltán a népdalt szerette volna különválasztani a népies műdaltól (sikertelenül), és közben megmentették a magyar nótát az utókor számára.
Ennek a stílusnak a dekadenciája (hanyatlása) csak a legvégső szakaszban, a XX. században következett be.
„A népies műdaloknak, kivált a csárdásoknak, a cigányok voltak a legjobb előadói” mondta Kodály Zoltán egyik nyilatkozatában.
Összegzésül megemlítenék egy pár szerzőt, akik szerzeményeikkel nemzetközileg is elismerést harcoltak ki e műfajnak, és a cigány-zenekarainknak, énekeseinknek köszönhetően világhírűvé tették azt a magyar nótát, melyet a XXI. század első éveiben büntetlenül megpróbálják a média vezetői érthetetlen módon likvidálni!
A XIX. század második felében élt szerzők: Szentirmay Elemér, Egressy Béni, Simonffy Kálmán, Szénffy Gusztáv, Beleznay Antal, Szerdahelyi József.
A XX. század első évtizedeinek szerzői: Dankó Pista, Dóczy József, Balázs Árpád és Fráter Lóránd.
Az utánuk következő generáció alkotói, már napjaink szerzői, akik méltó követőik a magyar nóta dicső múltjának, és alkotásaik átnyúlnak a XXI. századba!
Andalgó
A nótaműsorokban az andalgó egy átvezető szerepet tölt be, a hallgató és a csárdás között.
Ritmusa 2/4, vagy 4/8.
Előadás módja hasonló a friss csárdáséhoz, annyi eltéréssel, hogy lassú, kissé szabad előadást igényel, melyben a hangsúlyos ütemrész a basszusban jelentkezik, és a kontra, brácsa a hangsúlytalan részre játssza a harmóniát, esetenként késleltetve.
Szövege a hallgatóhoz áll közel.
Az énekes műsorában az andalgó a következő módon jelentkezik:
Két-három hallgató,
Egy andalgó,
Egy-két csárdás és
Egy frisses.
Hasonlóan a hallgatókhoz, a csárdásokhoz és a frissesekhez; az andalgók között is nagyon sok örökzölddé vált dallamot ismerünk.
Ilyenek, pl.:
Szeretem a kertet
P. Horváth Dezső/ Kellér Dezső
Páros piros rózsa
Hevesi József/Gát Ferenc
Volt-e már szívedben fájdalom
Csorba Gyula/Szántó Ferenc stb.
A „Cigányság és a magyar nóta”,
A „Híres prímások és cigánydinasztiák”,
A „Verbunkos, Palotás, Csárdás, Nóta, Andalgó” című háromrészes írásomban, szerettem volna megismertetni, vagy feleleveníteni az olvasónak mindazt, amit évezredeken, illetve évszázadokon át, a magyar nép féltett kincseként alkotott, és amit cigányzenekaraink, előadóművészeink, énekeseink világhírűvé tettek: a hétköznapjaink és ünnepnapjaink kiegészítőjét, örömünk és bánatunk muzsikáját, a magyar nótát!
Makó, 2007. 11. 26.