A LELKEM, HA VÁNDOROL

A lelkem, ha vándorol majd,
Nem leszek más-, csak gondolat.
Tegnap és ma összeérnek,
Holnapot már nem ígérnek.

Néha rám még emlékeznek,
Barátok és az emberek.
Az idő, ahogyan múlik,
A semmiségbe torkollik.

Elárvul talán a sírom,
Nem lesz rajta virág halom.
Ott nyugszom én lenn a mélyében,
Sötétségben, hűvösségben.

Idegenek, ha megállnak,
A fejfámon olvasgatnak.
Ismerős név, ki lehetett,
Láttam már ezt a fényképet?

Szmokingban van, biztos művész,
Író, költő, vagy tán zenész.
Földi halandó lett ő is,
Egyszer majd el is feledik.

Tovább mennek, elméláznak,
Néha még pár szót váltanak.
Aztán vége mindörökre,
Eltűnök a messzeségbe.

Nem találom sokszor helyem,
Vagy talán nem is keresem.
Az elmúlás természetes,
Ettől soha nem is félek.

Még itt vagyok, vígan élek,
Írogatok, zenélgetek.
Nem érdekel mi lesz később,
A kaszás az úgyis eljő.

Van-e menny, és van-e pokol?
Elmélkedem e dologról.
A korom, hogy reám szakadt,
Sok-sok évem már elszaladt.

Lassulnak nekem lépteim,
Ifjú hölgy már egy se nem int.
Létezem, és most csak vagyok,
Elhagytak régen az álmok.

A szívem is zakatolgat,
Olyan, mint egy füstös vonat.
Erőlködik lassan halad,
Meg-megállva-, már nem szalad.

Tekintetem homályában,
Nem is látom, hogyha baj van.
Üldögélek a szobámban,
Egymagamban, nyugalomban.

Néha reménysugár villan,
Furcsa kép fut az agyamban.
Elém tárul, ami szép, s jó,
Vagy talán igaz sosem volt.

Sötétség vesz később körül,
Reggelre az ég kiderül.
Az éjszakák lassan múlnak,
A lelkemben nyomot hagynak.

Barátok sokan elmentek,
Elfeledtek, nem köszöntek.
Most várnak rám ott, odafenn,
Én meg időzöm még itt lenn.

Egyszer úgyis találkozunk,
Ha az égben összefutunk.
Elmondjuk majd mindazokat,
Életünkből mi kimaradt.

Makó, 2017-12-03