TÉZISEK

Az idő száguld-, meg nem áll,
Ember tervez, s csodára vár.
A test-, tán pihenni készül,
S az ész küzd néha vitézül.

Az évek múlnak, s rohannak,
Örömöt, bút hátrahagynak.
A gondolat is testet ölt,
Megváltozik, s már nem fennkölt.

A szellem, vagy az értelem,
Sokszor csalódott érzelem.
A vágynak fénye megkopik,
Becsap, és sokszor hazudik.

Az arc gyakran szomorkás lesz,
Cinikusan gúnnyal nevet.
Kapaszkodik a semmibe,
Vagy talán kiutat keres.

(A) szemnek fénye homályosul,
A könny megered, s kicsordul.
Kifejezést ad-, megmutat,
S közben tán haldoklik az agy.

A lépés egyre rövidül,
Tántorogva kelletlenül.
A hát görnyed, lassan kopik,
Fájdalmasan meg is hajlik.

Büszke mellkasnak tartása,
A réginek már csak árnya.
A vállak is megfáradnak,
Nehezülnek, s megrokkannak.

Kézfogások szorítása,
Erőtlen-, nincsen hatása.
Ernyedt kezek zsugorodnak
Az ízületek ropognak.

Egykor büszke daliákból,
Szánalom lesz mindazokból.
Emlékképek is elfogynak,
Feledésbe úgy vonulnak.

A jövő is múltba csap át,
Megmutatja igaz arcát.
Ráncos homlokokra írva,
Rátekint, élő roncsokra.

Utunk csak egyfelé vezet,
Letérni róla nem lehet.
Néha kicsit még ácsorgunk,
Aztán magunkba roskadunk.

Hosszú utat már bejártunk,
Göröngyösön ott haladtunk.
Ígéret is volt rengeteg,
Végül minden csak egyre megy.

Terhek leszünk, vagy tán vagyunk,
Ezen, sokat gondolkodunk.
Egy nap bölcsen ráébredünk,
Magunknak is nehéz terhünk.

Betegségek egymást váltják,
Ránk hozzák a rossz nyavalyát.
Kényszeredetten viseljük,
Folyvást nehezebb lesz nekünk.

A család terhére válunk,
Értük éltünk, s értük halunk.
Ami szépet régen adtunk,
Hol van az már? – Nincs több adunk!

Korunk férges jelensége,
Bélyeget nyom mindenkire.
Előbb-utóbb mind elmegyünk,
Ez-, utolsó üzenetünk!

Makó, 2017-12-05