BÚCSÚ RÓZSIKÁTÓL
/özv. Gyurik Jánosnétól/

Szorgalmas volt az életed,
Tragédia lett a veszted.
Egész város rólad beszél,
Találgatják, hogy mi történt.

Száguldtál kerékpároddal.
Elektromos járgányoddal.
Balesetet úgy szenvedtél,
Ez lett neked sajnos a vég.

Segíteni nem lehetett,
Pedig érted sokat tettek.
Elmentél-, itt hagytál mindent,
Véget ért a nagy küzdelem.

Értelmetlen haláloddal,
Távoztál a túlvilágra.
Emléked maradt csak hátra,
Felidézve dicső múltad.

Harcoltál a családodért,
Azok boldogulásáért.
Unokád volt szemed fénye,
Reményeid eszményképe.

Diplomáját mindig vártad,
Hiányzik a nyelvvizsgája.
Most már fentről figyelheted,
Megszerzi-e késve neked.

Tanyán éltél nagyon soká,
Mint egy férfi úgy dolgoztál.
Fáradtságot nem ismertél,
Éjt, sokszor nappallá tettél.

Állataidat gondoztad,
Törődtél mindig azokkal.
Közben földedet művelted,
Örömöd volt veteményed.

Az éveid teltek-múltak,
Azok mégsem hátráltattak.
Nyolcvankét éves korodban,
Megálljt sosem parancsoltak.

Megszállottként úgy rohantál,
Eszméid után futottál.
Veszíteni nem akartál,
A jövődtől sokat vártál.

A sors többször óva intett,
Jelével figyelmeztetett.
Sajna, nem törődtél vele,
Lassan rohantál vesztedbe.

Barátokra nem hallgattál,
A tempódtól el nem álltál.
Mércédet magasra tetted,
Korod közben elfeledted.

A szellemi frissességed,
Ajándék volt mindig neked.
Humorod kitartott veled,
Árnyképeket nem ismerted.

Szeretett a környezeted,
Törődni próbáltak veled.
Csak nevettél, legyintettél,
Segítséget így-, nem kértél.

Most már késő nem tudhatod,
Jót akartak mindig azok.
Talán látták, vagy sejtették,
Mellékvágányra tévedtél.

Búcsúzunk szeretve tőled,
Hiányzol majd mindenkinek.
Velünk maradsz, sosem halsz meg,
Amíg el nem felejtenek.

Makó, 2017-10-14