EGYSZER

Egyszer, rám szakad majd minden,
Jó és rossz, miket átéltem.
A sorsom kegyes lesz velem,
Búcsú napot rendez nekem.

Összegezi az életem,
Lepergeti mind előttem.
Semmit sem hagy ki belőle,
Büszke is a nagy tettére.

Cinikusan rám mosolyog,
Utoljára csendben suttog.
Még mielőtt elengedne,
Ráolvas mindent fejemre.

Jót a rossztól elválasztja,
És a rosszat hátra hagyja.
Meg is dorgál azért engem,
S a végén becsukom szemem.

Csukott szemmel átgondolom,
A Földön mi volt a dolgom.
Hogyan jöttem a világra,
Az ott lévő kavalkádba.

Szeptemberi napsütésben,
Vártak reám szeretetben.
A kezdet nem volt jó adu,
Kitört a világháború.

Az elsej(e)i hadüzenet,
Szólt ekkor a lengyeleknek.
Fegyvercsörgés, égszakadás,
Kezdődött a földindulás.

A németek elindultak,
Útjukon halált osztottak.
Világuralmat akartak,
De az orosszal nem bírtak.

Talán kíváncsi lehettem,
Megszületni igyekeztem.
Tizenhatodikán végre,
Hajnalban világra jöttem.

Eltelt gyorsan az öt évem,
Nálunk akkor még csendesen.
Egy nap németek érkeztek,
Házunk előtt megpihentek.

Becsengettek, vizet kértek,
Tisztálkodtak, felfrissültek.
Este nálunk vacsoráztak,
Szalonnát, kolbászt felfaltak.

Másnap nekem csokit hoztak,
A családnak szappant adtak.
Majd hirtelen zűrzavar lett,
Az oroszok megérkeztek.

Visított (a) sztalinorgona,
Bombák hulltak a városra.
A főtéren harcok dúltak,
Sokan abban meg is haltak.

Később anyám üzletében,
Orosz tiszt ült sebesülten.
Ő is csokival látott el,
Én voltam csak, ki jól éltem.

Egyszer megváltozott minden,
Az oroszok is elmentek.
Vége lett a háborúnak,
Nagy szegénység a városban.

Napjainkig sokat éltem,
Zsiványságban, büszkeségben.
A sors mind felrója nékem.
Azokkal én nem dicsekszem.

Makó, 2017-11-09