ÜLÖK CSENDBEN

Ülök csendben, s gondolkodom,
A jövőmről álmodozom.
Kifürkészni úgy szeretném,
Hol tart, s meddig lesz még remény?

Az évek, hogy szaporodnak,
A napjaim egyre fogynak.
Ami elmúlt nem jön vissza,
Elrohant rég, az ebadta.

Előre nézni szeretnék,
Látni világos képet még.
Az emlékek páholyából,
Nem félni a valóságtól.

Megtudni az égnek titkát,
Rejtélyének sokaságát.
Terveit az életemről,
A múltbéli jövendőmről.

Felnézek a csillagokra,
Kacsintgatok a vén Holdra.
Rám borul a sötét éjjel,
Rejtelmes nagy szenvedéllyel.

A titkait megfejteni,
Nem csak mindig ábrándozni.
Az volna nekem nemes cél,
Talán egy igazi érték.

Az időmet beosztanám,
A véghez igazítanám.
Kiegyeznék most a sorssal,
Versenyt futnék holnapokkal.

Hiú ábránd minden ötlet,
Amik egymás után jönnek.
Az agyamban ott cirkálnak,
Ahol nagy káoszt csinálnak.

Terveim homályosodnak,
Egyszer lassan el is fogynak.
Tudni szeretném még azt is,
Ami aztán rám világít?

Üresség, vagy egy szebb jövő,
Hogy mit nyújt még a teremtő?
Netán tréfa mind az egész,
Nincs is túlvilági érték.

A biblia csupán mese,
Becsapás kegyetlensége.
A vég, tehát igazi vég,
Az a való őszinteség?

Mikor öregszik az ember,
Kalandozik messzeséggel.
Egyre többször jár fejében,
Az elmúlás rejtett fénnyel.

A kiútnak keresése,
Útvesztő a messzeségbe.
Bezárulnak a kis kapuk,
Nem vezet tovább csak egy út.

Rögös úton járni mindég,
Az jut most is úgy, ahogy rég?
Tanácsot nem lehet kérni,
Ami van, el kell fogadni.

Megalkuvó sosem voltam,
Nem is leszek, alázatban.
Álmodozom, ábrándozom,
Ez nekem a nagyhatalom.

Terveket szövök eztán is,
Jövőm talán nem is számít.
Mosolyt varázslok arcomra,
Mintha minden rendben volna.

Makó, 2017-11-08