ÉJFÉL

Éjfélt mutat a nagy óra,
A mutatók összeérnek.
Egy pillanatig úgy állnak,
Majd sietve tovább mennek.

Csend, nyugalom vesz most körül,
Gondolatom velük siet.
Magányosan üldögélek,
Ujjaim betűt keresnek.

Azokat, ha összerakom,
Érzésekké formálódnak.
Ami szívemben lakozik,
Annak mindig helyet adnak.

Írógépem kopogása,
Zakatol az éjszakában.
Megtöri a csendességet,
Megpihenve, ismét koppan.

Agyam szelektál szavakat,
S közben forog rohamosan,
Mondataim megszületnek,
Leírom azokat sorban.

Oly sok érzést rejtegetnek,
Megfejtésre várnak azok,
Nem érti jelentésüket,
Csak az, aki beavatott.

Sorok közt olvasni nehéz,
Az érték ott van elrejtve.
Ki rátalál, büszke lehet,
Rendkívüli az értelme.

Titok nincsen abban soha,
Tudás annak a hatalma.
Szegény marad, ki nem érti,
Hiába is olvasgatja.

Az éj leple mindent takar,
Vagy talán csak úgy gondolja.
A sötétség álnok néha,
Bánatokat előhozza.

Feltör a lélek mélyéről,
Meggyötörve uralkodik.
Konok nevetése hallik,
A bú, meg csak sokasodik.

Szépen lassan lopakodva,
Emlékeket előhozza.
Kíméletlen zsarnoksága,
A nyugalmat elrabolja.

Kit feledtek, vagy felednek,
Igazából csak ő érzi.
Az álmatlan éjszakákból,
Egyre több, rosszabb jut neki.

Talán, akik ezt okozzák,
Soha észre nem is veszik.
Csak amikor már késő lesz,
Akkor fog derengni nekik.

Az évek, ahogy rohannak,
A múlt felé kacsintgatnak.
Amikor még más volt minden,
Hol van az már-, ki tudja azt?

Elmélkedem sokat ezen,
De hiába töröm fejem.
Ami elmúlt, nem jön vissza,
Csődbement rég az értelem.

A holnap még tán bíztató,
Felcsillan ilyenkor szemem.
Mikor eljön, s mást hoz nekem,
Gúnykacajjal elkönyvelem!

Makó, 2017-11-12