GYERTYÁK ÉGNEK

Gyertyák égnek, emlékezve,
Halottaknak tisztelegve.
Síroknál ott áll a család,
S mondanak egy közös imát.

Szeretteink lent nyugszanak,
Akik egykor velünk voltak.
Megdobban a szívünk értük,
Kiknek elszállt a reményük.

Születtünk, s egyszer meghalunk,
Kikerülhetetlen sorsunk.
A jövőnk a múltba csap át,
S úgy lesz belőle elmúlás.

Oda vágynak a betegek,
Gyógyíthatatlan emberek.
Mikor már csak kín az élet,
Megváltás vezet a véghez.

Csecsemőjét elsiratja,
Boldogtalan családanya.
Az apának markáns arcán,
Fájdalom ül, gondolatán.

Titokban az öklét rázza,
S közben kérdését mormolja.
Mért tetted ezt Isten velem,
Hisz, tudod nem érdemeltem?

Aggastyánok, jó barátok,
Hitetlenek, álmodozók,
Bűnözők, és ártatlanok,
Vagy a gyógyító orvosok.

Mindenki sorban ott pihen,
A nagy, csendes temetőkben.
A sírjuknak fogságában,
Hosszú, örök nyugalomban.

Hősi halottak egy sírban,
Kik a hazáért meghaltak.
Ott vannak a főhelyeken,
Virág, gyertya mindegyiken.

Márványsírok mellett sírhant,
Szegény embernek csak hant van.
Egymás mellett békességben,
Nyugodnak lent megértésben.

Anyának nincs rossz gyermeke,
Bármit tett is a sors vele.
Visszasiratja a múltat,
Mikor még boldogok voltak.

Csalódott szerelmesekre,
Bánatosan emlékeznek.
Öngyilkosságuk már nem bűn,
A sors lehet elvetemült.

A sikeres életutak,
Végül mind odajutottak.
A terveknek sokasága,
Rámaradt az utókorra.

Művészek és az alkotók,
Karrierjük addig jutott.
Kegyhelyre kerültek egyszer,
Közösségben, közönséggel.

Virágerdő a temető,
Lenéz rájuk a teremtő.
Megnyugszanak a kedélyek,
Mikor hazafelé mennek.

Csillagos ég rájuk borul,
Részvétével megnyugvást nyújt.
Megvilágítják a gyertyák,
Ahol van a sorstalanság.

Makó, 2017-10-31