HAJNALI KALAND

Hajnalodok, lassan pirkad,
Nyoma sincsen még a Napnak.
Szunyókál a rejtekében,
Kiles onnan figyelmesen.

A sötétség kezd megtörni,
Az emberek ébredezni.
Készülődnek, útra kelnek,
Majd munkába igyekeznek.

A csábító gyorsan oson,
Minél előbb haza jusson.
Nem adja fel a nagy titkát,
Mátkájának háza táját.

Szedi gyorsan a lábait,
Szeme pásztáz, körbe tekint.
Figyelmesen nézegeti,
Nincs-e ismerős valaki.

Sapkáját szemére húzza,
Úgy, mint egykoron valaha.
Kabátgallérját felhajtja,
Magát ígyen elálcázza.

Kerüli a járókelőt,
Félhomályban igyekezőt.
Újságos jön, felismeri,
Harsány hangon úgy üdvözli.

Pontban hazaért már ekkor,
Most bukik le éppen otthon?
Halk szavúan ő is köszön,
Megáll csendben a ház előtt.

Az újságos ismét szólna,
A diszkréciót felrúgva.
Nem válaszol a kérdésre,
Viszontlátás úgy felele.

Csendben nyitja ki kapuját,
Lábujjhegyen úgy megy tovább,
Ajtó előtt hallgatózik,
Nesztelenül be is siklik.

Odabent már megnyugodott,
Fellélegzik, hogy beosont.
Nem ébredt fel még az asszony,
Ezt megúszta-, le nem bukott.

Nagy sietve levetkőzik,
Érintetlen ágyba búvik.
A paplanja betakarja,
Így lett védve a kalandja.

Rutinjának köszönheti,
Hogy kicsapongását rejti.
Tisztességén nem lett csorba,
Örömittasan ezt látja.

Horizonton vörös korong,
A Nap felkelni készül ott.
Ő sem látott még gyanúsat,
A titok az éjre maradt.

Így megy ez már nagyon régen,
Bohém évek idejében.
Kaszanova kalandozik,
Mint egy tolvaj úgy lopódzik.

A környéken nem is sejtik,
Éjszakánként mi történik.
Napsugár tisztára mossa,
A kalandot eltusolja.

Ez volt rég és úgy is marad,
A szerelem csalóka az.
Majd az idő megold mindent,
Félrelépést elfeledtet.

Makó, 2017-11-16