PUSZI BÁCSI

Rég ismertem, nagyon régen,
Gyermekkorban, majd felnőtten.
Találkozni ritkán szoktunk,
Emlék maradt gyermekkorunk.

Nagy ritkán, ha összefutunk,
Emlékezünk, nem búsulunk.
Gyermekévek előjönnek,
Történeteink peregnek.

Végül mindig ott kötünk ki,
Nem szabad megöregedni.
A formánk már nem a régi,
Sajnos nem lehet cserélni.

Az idő kozmetikája,
Barázdát húzott arcunkra.
Mozgásunk is megkopott már,
Hiszen eltelt nagyon sok nyár.

A hajunk is rég odavan,
Fedetlen a fej így ottan.
Hallásunk is kezd már kopni,
Nem tudunk hát hallgatózni.

A barátom nem nyugszik meg,
Öregkortól menekülget.
Tervet kovácsolt magában,
Csak egyedül magányában.

Megakadt a szeme egyszer,
Egy szépasszony izgatta fel.
Azóta nincsen nyugalma,
Vágyik a társaságára.

Ígérget fű-fát, meg mindent,
Nem tudja, hogy mit is tegyen.
Végül aztán találkoztak,
Ostoromoltak a szép szavak.

Összeszedte tudományát,
Gondolatok sokaságát.
Hatására tovább léptek,
A találkák összeértek.

Beszélgettek minden félét,
Előadta a reményét.
Szegény barát nem tudhatta,
Barátja van az asszonynak.

Nőnapkor szép virággal ment,
Köszönteni ott illően.
Ragyogott az asszony szeme,
Boldogságtól megremegve.

A virágot, hogy átvette,
Puszit lehelt a fejére.
Ebből később szokás is lett,
Puszit kapott, ha érkezett.

Puszi helyett csókra vágyott,
Ezért tovább udvarolt ott.
Az asszony meg imposztor volt,
Elhallgatta ő a valót.

A barátom nem értette,
Mért nem haladhat előre.
Belecsöppent észrevétlen,
A háromszög közepébe.

Boldog volt, ha puszit kapott,
Amit rögtön visszaadott.
A kapuban így búcsúztak,
Közben szép szavakat súgtak.

Egy siheder ezt meglátta.
Rögtön, gyorsan kitalálta.
Puszi bácsi, lett az óta,
Ezt a nevet tőle kapta.

Makó, 2017-11-17