A SZÉL

Szél cifrázza víg nótáját,
Fütyörészi mondókáját.
Fújja, fújja, egyre fújja,
Mintha soha ki nem fogyna.

Nem törődik senkivel sem,
Dallamával rosszat üzen.
Megtépázza a tetőket,
Fákat tör ki-, öregeket.

„Bolond lyukból, bolond szél fúj”,
Így tudjuk a közmondásbul.
Nemcsak tudjuk, hanem látjuk,
Tombolását tapasztaljuk.

Szembemenni vele nehéz,
Jól jönne már egy kis hátszél.
De sajna’ nem ránk van bízva,
Szenvedünk hát csak loholva.

A vándornak nehéz dolga,
Porral tele szeme, szája.
Vályogot köp szegény pára,
Öklét mérgesen megrázza.

Fenyegeti szitkozódva,
Közben csikorog a foga.
Nem tehet mást, mennie kell,
Dacol a hatalmas széllel.

Süvít, mintha haját tépnék,
Nem adja fel, könnyen mérgét.
Visítása félelmet kelt,
Megriadnak az emberek.

Ajtót, ablakot becsuknak,
Hozzájuk be nem hatolhat.
Furfangját veszi hát elő,
Kéménylyukon bebújik ő.

Kioltja a kályha tüzét,
S tovább rohan, mint a szélvész.
Nincs korlátja, zabolája,
Vágtat messze őrült módra.

Gondol egyet, nem megy tovább,
Körbeforog, tölcsért formál.
Felkavarja az út porát,
S hahotázik, de meg nem áll.

Mikor szédül, abbahagyja,
Száguldni kezd az ebadta.
Megcélozza a víz tükrét,
Hullámot kelt, vihart idéz.

Egyre magasabbra csapnak,
Óriási kárt okoznak.
Hullám, hullámhegynek hátán,
A hajókat feldobálván.

Szökőár, ha közeledik,
Vészmadárként úgy érkezik.
A vízpartján megtelepszik,
Tör, zúz, tombol, öl és rémít.

Átkozott szél, hitvány, céda,
A világért meg nem állna.
Szárnyra kapja a felhőket,
Tereli és viszi őket.

Ám, meghunyászkodik egyszer,
Az ereje nem végtelen.
Lágy esti szél lesz belőle,
Nyárestéknek a kedvence.

Suttog kedves, szolid hangon,
Kétszínűen, hogy becsapjon.
Közben készül újabb harcra,
Nem nyugszik meg, nem ő soha.

Makó, 2017-03-05