ÁLMODTAM AZ ÉJSZAKÁBAN

Álmodtam az éjszakában,
S gondolatban messze jártam.
Brúnó kutyám mellettem volt,
Pedig rég elragadta (a) sors.

Simogattam, szeretgettem,
Álmomban nagyon örültem.
Eszembe ötlött ott minden,
Amit vele együtt éltem.

Hozzám simult, mintha szólna,
Vagy tán valamit mondana.
A szemei mosolyogtak,
A lelkéről sokat mondtak.

Hogy szeretett egykor régen,
Amíg élek, nem feledem.
Ember lélek lakott benne,
Nem! – Annál jobb, – kutya lelke.

Csendben ültünk emlékeztünk,
Meghitt hangon beszélgettünk.
Meséltem történetünket,
Ő, csak figyelt, tán, nevetett.

Néha farkát csóválgatta,
Amit mondtam, úgy nyugtázta.
Jelbeszédét megértettem,
Ismét szóltam, dicsérgettem.

Fejét ölembe hajtotta,
Szeretetét ő, úgy mondta.
Milyen sokat beszélhetne,
Ha a nyelve megeredne.

Elérzékenyültem néha,
Fájt, hogy nem lehetett szava.
Szavak nélkül is szerettem,
Ha már a sors, ily kegyetlen.

Gondterheltem nézegettem,
Messzire járt képzeletem.
Tizenhárom éves volt csak,
Mikor elment, – kevés ám az.

Úgy elszaladt észrevétlen,
Bíztam, kitart végig velem.
Sírját, azóta ápolom,
Krizantém virít most azon.

Lent nyugszik a védelmezőm,
Futkos tán a vadászmezőn.
Álmomban visszatér hozzám,
Örömöt hoz akkor némán.

Ilyenkor rossz felébredni,
Valósággal szembenézni.
Jelen és múlt kavarog csak,
És az álmok messze szállnak.

Messze szállnak, visszatérnek,
A lelkemben nyomot ütnek.
A szívem is nagyot dobban,
Benne ott él, rég honosan.

Álmodtam és nagyon féltem,
Jön a reggel, bús, kegyetlen.
Egyedül talál akkor majd,
S megfagy bennem a gondolat.

Ismét űr lesz majd a helyén,
Buksi fejét csak képzelém.
A hű társ, soha el nem hagy,
Ott lesz, amíg ép lesz az agy.

Némán ment el egykor régen,
Most szólhatna álomképben.
De nem szólt, mert felébredtem.
Visszavárom, – úgy szerettem.

Makó, 2016-11-29