AZ ERDŐ

Lúdvári erdő a neve,
Maros-partnak büszkesége.
Lábjában a víz csordogál,
S megállok a folyó-partján.

Zavaros vizét figyelem,
Közben elmerengek csendben.
Ifjútitán gyerkőcökként,
Kóboroltunk erdőnk ölén.

Szerelemre gyúltunk érte,
Azóta se nem feledve.
Bent lakozik emlékünkben,
Vagy mélyebben, – a szívünkben.

Télen, nyáron vár mindig ránk,
Szeretettel csodák árán.
Arcát sokszor változtatja,
Úgy kacsint ránk, barátkozva.

Tavasszal, s ősszel megigéz,
Felejthetetlen az a kép.
A rügyek, hogy megjelennek,
A madarak énekelnek.

Jelzik, virul a kikelet,
Falevelek integetnek.
Hűvös árnyat, varázsolnak,
Állatoknak, vándoroknak.

Megpihennek a fák alatt,
Néha talán megszunnyadnak.
Együtt álmodoznak vele,
Az erdőnek közepébe.

A csend elragad mindenkit,
Vagy talán súg is valamit.
Lombkorona hajladozik,
Megreccsenve ingadozik.

Szárazága, ha letörik,
Zajt ütve a földre esik.
Szegényeknek lesz belőle,
Hideg télben tüzelője.

Ha az ősz bekövetkezik,
Színpompával ékeskedik.
Megfesteni azt nem lehet,
Télnek az lesz az üzenet.

Téli berekben sétálva,
Gondolatok messze szállnak.
Zörgő száraz falevelek,
Elmúlásra emlékeznek.

Tavasz, a nyár, ősz és a tél,
Ismételve halad, és él.
Az évek, hogy szaporodnak,
A fák, az ég felé nyúlnak.

Egyre feljebb, magasabbra,
Igyekeznek gyarapodva.
Évszázados is van köztük,
Csodálattal nézegetjük.

Lombkoronája hatalmas,
Vastag törzse, erős alkat.
Többen tudják átfogni azt,
Büszke rá a hori-horgas.

Matuzsálemek közt járva,
Visszatérek gyermekkorba.
Boldog idők mámorába,
Ott vagyok, búsan, – mélázva.

Már alig élünk csak páran,
(A) régi barátok, – néhányan.
Kik elmentek, fentről nézik,
Az erdőt, – a mesés régit.

Makó, 2016-07-25