AZ ÖREGKOR!

De szép is lehetne,
Ám az élet csalfa.
Játszik már csak velem,
Kigúnyol a céda.

Eszembe juttatja,
Zsenge ifjúságom.
Kortalan időmet,
Bohém, boldogságom.

Szép lányokat sorban,
Mindet elém, hozza.
Mosolygós arcukat,
Nekem mutogatja.

Tudom hogy ez álom,
A nappalnak fénye,
A gondolat megfagy,
Hisz már régen vége.

Galádul még bíztat,
A hitvány ebadta,
Magában kinevet,
Cudarul kacagva.

Mint Lucifer egykor,
Gonosz tervet forral,
Nem tudom, miért bánt.
Neki miért jó az?

Bíztat, pedig tudja,
Az időm fogy-, halad,
Árnyképe vagyok csak,
Régi önmagamnak.

Az út, amin járok,
Rögös-, göröngyökkel.
Botorkálok rajta,
Néha félelemmel.

Egyensúlyom-vesztem,
És megtántorodom.
Felidézi nekem,
Régi tornászkorom.

Hová lett a régmúlt,
Daliás alakom?
Gondolkodom ezen,
Talán igaz sem volt?

Harmonikám súlya,
Egyre nehezedik,
A két vállam húzza,
Fájdalmasan gyötri.

Kedvenc hangszeremet,
Soha el nem hagyom.
Mindig hű volt hozzám,
Ezért meg nem bántom.

A sok régi dallam,
Felcsendült, s vidám volt.
Ma meg én vagyok bús,
Mert ujjam lelassult.

Tán észre sem veszi,
Az idő múlását,
Öreg gazdájának,
Kínzó kínlódását.

Utam már rövidül,
Vége felé halad.
Talán egykor engem,
Senki meg sem sirat.

Elmondják síromnál,
Kár érte-, vége van.
Legalább amíg élt,
Muzsikált vidáman!

Makó, 2020-05-18