ZIZEGNEK A FALEVELEK

Zizegnek a falevelek,
A magasban beszélgetnek.
Süvítő szél tépi őket,
Nem kíméli, szegényeket.

A faágak hajladoznak,
Fájdalmasan sóhajtoznak.
Néha napján le is tőrnek,
Ártatlanul úgy szenvednek.

Suttogásuk messze hallik,
Szomorúak panaszaik,
De a szél, mégsem hagy alább,
Képes kidönteni a fát.

Ezüstnyárfa koronája,
Ilyenkor meg van cibálva.
Ágaik közt madárfészkek,
Fiókákat rejtegetnek.

A fiókák ringadoznak,
Félelmükben összebújnak.
Nem éltek még soha ilyet,
Tollpihéjükben remegnek.

Tépd a fát, harsogja a szél,
Kegyetlenül arról beszél.
Miért állnak az utunkba,
Ordít, tombol, átkozódva.

Az erdő lombkoronája,
Hajlik jobbra, hajlik balra.
Útját állja a viharnak,
Megküzdenek, úgy harcolnak.

A faágak egyre tőrnek,
Nagy veszély az a fészkeknek.
A szél felkapja azokat,
Nagy elánnal, tovaszalad.

A fiókák kiborulnak,
Szerte-széjjel szétszóródnak.
A kicsik még alig éltek,
Ártatlanul kiszenvedtek.

Riadt anyjuk, apjuk, riog,
Hisz őket érte a balsors.
Röpdösnek nagy zsibongással,
Űzött vadhoz hasonlóan.

Magukkal ők nem törődnek,
Keresik az eltűnt fészket.
De hiába nyoma sincs már,
Vége lett mindennek most már.

A levelek egyre hullnak,
Vastagon mindent takarnak.
Sírhant lesz a fiókáknak,
Gyászlepel a madárkáknak.

A szél mintha elfáradna,
A magaslatot elhagyja.
Az avart kezdi pásztázni,
Elragadja, tovább viszi.

A természet szép-, kegyetlen.
Álnok, két arca van egyben.
Néha szellő alakjában,
Cikázik lombkoronákban.

Egyszer mintegy esze-veszett,
Tombolni kezd-, fergeteges.
Zabolátlan gonoszsággal,
Vihart szít nagy haragjával.

Kezesbáránnyá lesz később,
Elfeledve a rémisztőt.
Béke lesz és nagy boldogság,
Vihar és csend, váltják egymást!

Makó, 2020-05-12