MÁR LASSULNAK AZ ÚJAIM

Már lassulnak az újaim,
Az időm rohan és szalad.
Nyolcvan év, mi mögöttem van,
Nem más, mint múló gondolat.

A sok dallam muzsikája,
Örökkön szívemben maradt.
Egy életen át-, kísértek,
Velem éltek, velem voltak.

Napjaimban visszatérnek,
Szépségükkel kísértenek,
Harmonikám, ha felveszem,
Ahogy régen, ismét szépek.

Elfeledek minden rosszat,
Ilyenkor a zene éltet.
Újaim, mint futkároznak,
Tán a mennybe felröpítnek.

Szemem előtt megjelennek,
Koncerten ülő vendégek.
Tapsvihar, amikor felcseng,
Öreg szívem is megremeg.

„Egyszer még hadd muzsikáljak,
A szívemből úgy igazán”.
Az agyamban ez motoszkál,
Még egy koncert-, és nincs tovább.

E gondolat nem hagy nyugton,
Elfeledem idős korom.
Reggel mikor felébredek,
Sokszor gyakran átgondolom.

Az ötletem rabja vagyok,
Pedig tudom, nem kellek már.
Fiataloké a jövő,
Azt is tudom, hogy rám mi vár.

Az élethez szerencse kell,
Bányász mondja „szerencse fel”.
Szerencsém az, hogy itt vagyok,
Álmot szövök, tervezgetek.

Zene, zene, zene, zene,
Életemnek az értelme.
Dallam, harmónia egyben,
Ez volt mindig a mindenem.

Most mikor más úton járok,
Vége felé araszolok.
Nem hagyom el boldogságom,
Mert hangszeremet imádom.

Magányosan éldegélek,
A magányt mégsem ismerem.
Unatkozni sosem szoktam,
Írok, alkotok, zenélek.

Egyszer majd, ha el kell mennem,
Ötleteimet elviszem,
Nincs időm mindent leírni,
Fenn a mennyben, mind elhintem.

Ily, dolgokon elmerengek,
Holnapot már nem tervezek,
Hisz a múlt tán sokkal szebb volt.
Amit nyújtott-, azt is viszem.

Csak egy űr marad utánam,
Elfeledten, sírba tesznek.
Pedig sokat muzsikáltam,
Vidám és bús embereknek.

Már lassulnak az újaim,
Lépteim is öregesek.
E tények nem érdekelnek,
Írok tovább és zenélek!

Makó, 2020-05-27