BÚCSÚZÁS!
Elment, mert ideje lejárt,
Elragadta Őt a halál.
Itt hagyott mindent-, miért élt,
Feladta örökre (a) reményt.
Szíve nem dobog már tovább,
Lelke vándorol-, s visszajár.
A holnapja tegnappá vált,
Többé soha senkit sem vár.
Pedig régen mindig leste,
Gyermekeit, hőn figyelte.
Szinte röpdösött úgy nézte,
Mikor hozzá megérkeztek.
Kegyetlen volt hozzá a sors,
Sokat szenvedett, s tűrt, fájón.
A napjai rövidültek,
S egyszerre csak véget értek.
Ez az életnek törvénye,
Kegyetlen és nincs kivétel.
Körülállták az urnáját,
S szerettei búcsúztatták.
Felettük ott vibrált a lég,
Visszahozta, ami volt, rég.
A nevetését, kacaját,
Szép arcának a mosolyát.
Előttük az megjelenik,
Ami elmúlt-, s tovább már nincs.
A csend körülvette őket,
S nem szólt senki-, emlékeztek.
Eszükbe jutott (a) gyermekkor,
Csínytevések, és játékok.
Nem volt harag, sem dicséret,
Csak elnézés, és szeretet.
Imádva szerette őket,
Féltve, remegve (a) kicsiket.
Az idő rohant, száguldott,
Unokák jöttek-, s boldog volt.
Ajándék lett csengő hangjuk,
Hízelgésük, mohóságuk.
Mint a csillagok felettünk,
Úgy ragyogott arca, értük.
Felhő vonult a Nap elé,
Mamájuknak is tűnt a fény.
Tudta, s érezte nagy a baj.
Magába zárta (a) zivatart.
Bár nagyon beteg volt-, nem félt,
Küzdött, s harcolt még-, mindenért.
Nem adta fel szeretetét,
Várta családját, úgy, mint rég.
Sütött, főzött-, és szenvedett,
Fagyott mosollyal terített.
Ettek, csendben, lakmároztak,
Nevettek-, de nem kacagtak.
Érezték a súlyt, (a) hatalmast,
A sors támadását-, zavart.
Klinika szagát, s illatát,
Mindent, ami ott reá várt.
Mikor elindultak így szólt,
Várjatok-, feledtem (egy) dolgot.
Gyorsan kisminkelte magát,
S bicegve a kocsiba szállt.
Utolsó útja (volt) szegénynek,
Visszakozni nem lehetett.
Könnyet hullat, érte (a) család,
Kívánom, boldog (légy) odaát!
Makó, 2020-08-07