ELSZÁLL MINDEN

Felvettem a harmonikám
Régen volt már a kezemben.
Nem is tudom mit is játsszak,
Nem jut semmi az eszembe.

Gondolatom messze kutat,
Régi dallamot keresve.
Rég múlt idők emlékében,
Ott járok én képzeletben.

Keresem, de nem találom,
Átkutatom az éjszakát.
A sok nóta kavalkádja,
Egyre inkább jól megtréfál.

Egy csak egy-, amire vágyom,
Úgy szeretném megtalálni,
Azt a nótát eljátszani,
Múlt időkre emlékezni.

Lassan dereng, eszembe jut,
Újaim mát nem kutatják.
Felcsendül a kedves dallam,
S az éterben messzire száll.

Játszom, játszom, meg nem állok,
Megszállottként muzsikálok.
„Arcodon egy fénylő könnycsepp”,
Ez volt egykor boldogságom.

De sokszor elmuzsikáltam,
Visszatekintek a múltra,
Szebb időkre emlékezem,
Benne volt az a nótában.

Hiába múlik az idő,
Nem lehet azt elfeledni.
Ott él benn mindig szívemben,
Nem tépi ki soha senki.

Elszáll minden-, tovasuhan,
Feledésbe mégsem merül.
A szívemben benne marad,
Mint egy álom-, mindig ott ül.

Visszakacsintgat az néha,
Emlékeztet szép időkre.
Ifjú bohém kecses évre,
Az is lehet, hogy évekre.

Száll a dallam, folyvást csak száll,
Közben sír a harmonikám.
Akkordjai megremegnek,
Szépségükkel, kecsegtetnek.

Zene, zene varázsában,
Örökkön él, örök minden.
Átírni azt sosem lehet,
Nincs hatalom, nincsen végzet.

Ahogy a Nap felkel mindig,
Olyan lesz egyszer az élet,
Visszatérnek az emlékek,
Kegyetlenül meggyötörnek.

Nem tudni, hogy, hogy volna jobb,
Kitalálni azt nem lehet.
Pedig sokan próbálták már,
Csődbejutottak a tervek.

Ábrándozás nagyhatalom,
Olyan, mint egy mézesmadzag.
Hogyha közös nevező nincs,
Céltalanul kóborólhatsz..

Messze száll a gondolatom,
Az is lehet, hogy megreked,
Megdobban a szívem olykor,
Hogy mért-, erre nincs felelet.

Makó, 2020-08-o8