ELMENTEK

Elmentek mind, és itt hagytak,
Lelküket elvitték egy nap.
Szeretve-szerettek-, nagyon,
Hogy mit éreztek-, nem tudom.

A testük földbeszállt régen,
Porból lett, porrá vált-, /ezt) értem.
Az enyészetnek hatalma,
Pusztított az, zsarnok módra.

Mikor gondolatom írom,
Nem hagy nyugton, örök álmom.
Visszahozza azt az időt,
Amíg énvelem voltak ők.

Mindent megadtak, mi kellett,
Küzdelmesen, úgy neveltek.
Nehéz idők voltak azok,
Háború dúlt és aratott.

Fegyverek ropogtak-, s öltek,
Erről nekem nem beszéltek.
Pincénkben hol voltunk-, féltünk,
Átöleltek úgy remegtünk.

Kisgyermekként nem értettem,
Mért halnak meg az emberek.
Játék ez? Kegyetlen játék,
Felnőtteknek az talán szép?

Akkor még nem gondolkodtam,
Anyám karjaiban voltam.
Simogatott, csókolt, s nézett,
Nem tudtam, hogy miért féltett.

Most, mikor már nincsenek rég,
Rájuk sokszor emlékezék.
Magam kérdem, mi lehetett,
Amit akkor ők éreztek?

Sohasem tudom meg azt talán,
Mit élt át, anyám és apám.
Erről nem szóltak, hallgattak,
Csak az emlékezés, maradt.

(A) szív és lélek kettesben,
A titkukat elrejtette.
Öreg fejjel azt keresem,
S az eredmény reménytelen.

Tudom, mégis azt kutatom,
Mi lelkükben élt-, ott akkor.
Egyszer talán megtudhatom
S valóra válik vágyálmom.

Az idő mindent meggyógyít,
Hittem, hiszem, mi lelkesít.
De meghal az érzés bennem,
Fel kell adnom-, de nem teszem.

Kell, hogy legyen, biztos tudom,
Magyarázat, mi hatalom.
A lélek nem hal meg sosem.
Egyszer talán súg majd nekem.

Bensőmben a titok nyitja,
Az ő titkukat megnyitja.
Mi volt egykor-, tudtul adja,
S boldoggá tesz-, vagy tán soha.

A gondolat zsákutcája,
Kívánságom eltakarja.
Rá kellett most jönnöm arra,
Rejtett titkuk örök marad.

Lelkemben is van egy érzés,
Mit elviszek, valaha én.
Lelkem titka velem jön majd,
Ami után, kutathatnak.

Makó, 2020-06-27