ELMÚLT IDŐK!

Elmúlt idők, szép emlékek,
Egyszer feledésbe mennek.
Pont kerül fel a nagy Í-re,
A megértés mezsgyéjére.

Múlttá válik egyszer minden,
Hogy miért, ezt nem értik meg?
Az őszinte szó elmarad,
Ezért hal meg tán a holnap.

A jövőtől sokat várnak,
Végtelennek gondolják azt.
Ki hibázott, ki volt vétkes,
E kérdésre, nincs felelet?

(A) messzeségbe már nem néznek,
Nincs kilátás, vagy nem lehet?
Haragot szült, a kedvesség,
Vagy a túlzott figyelmesség.

Nem tudják, ha nem akarják,
Hogy mi lehet a megoldás?
Vagy nem is keresik azt már,
Hiszen múlandó a szép nyár.

Gondolatok születhetnek,
Hamiskásan, félreértett.
A távolság egyre nő majd,
S űr lesz abból, egyszerre csak.

Nincs ígéret, nem volt soha
Kapcsolat az ég áldása.
Néha mégis felrúgják azt,
Könnyelműen tovább állnak.

Választják inkább a magányt,
Hátra hagyva mi elmúlt már.
Elmúlt-, néznek maguk elé,
Mit sorstalanság követé.

Az egyedüllét, borzalmas,
Fájdalmasan, sokszor zaklat.
Nincs nyugalom, mi elhagyott,
Szép csendesen, úgy távozott.

(A) tervek már zugába dőlnek,
Zord felhő van fejünk felett.
Te akartad, hogy így legyen,
Mondod-, mégsem hiszed azt el.

Álmaid vigaszt nem adnak,
Pedig vágyad, olthatatlan.
Ha felébredsz könnyes szemed,
Nem érted-, mi okozta ezt?

Büszkeség-, dac-, vagy sérelem,
Együtt támad-, végzetesen.
Nem akarod, mégis teszed,
Visszatérsz emlékeidhez.

Megállsz ott egy röpke percre,
Ami bántott-, elfeledve.
Szíved hevesebben dobog,
Lelked zavart-, háborodott.

Magad becsapva, hezitálsz,
Tudod, vagy nem-, jön még új nyár.
Megenyhül a bánat néha,
Mintha bíztatni akarna.

Makacsságod tán rossz tréfa,
Gondolkozol, mélabúsan.
Megremeg a tested néha,
Egy vidám kacajra várva.

Az óra oly gyorsan szalad,
Rohamos a nyargalása.
Összeveszni nem érdemes,
Nem lesz idő-, békülésre!

Makó, 2020-08-31