HOSSZÚ ÚT!

Hosszú út, mit megtettem már,
Rövid az-, mi előttem áll.
Sok-sok kérdés válaszra vár,
A megoldás tán-, csak talány.

Reggel mikor felébredek,
Este, hogyha lepihenek,
Éjszaka, ha álmodozom,
Keresem a valóságom.

Valóságot, igazamat,
Jövőmet, vagy a múltamat,
Egy lapra teszek fel mindent,
Bánatot és szeretetet.

Mindenből kijutott nekem,
Sokszor fájt, ahogyan éltem.
Nyertem, győztem veszítettem,
Kételyek között tengődtem.

Újból kezdeni nem lehet,
Távozáskor vesztek mindent.
Tudatomban ezek élnek,
Lassan pusztulnak remények.

Remények utószor halnak,
Elrejtik a bánatomat.
Örömöt vigaszként nyújtják,
Háttérben van a boldogság.

Bohém évek, ha feltörnek,
Ifjú idők kecsegtetnek,
Visszatérnek ilykor hozzám,
Szerelmek és cifra dámák.

Az emlékek hídján járva,
Öregesen bandukolva,
Gúnykacajt hallat az élet,
Volt, nincs, minden odaveszett.

Agg fejemben gondolatok,
Zűrzavarként száguldnak ott,
Mi volt, amit rosszul tettem,
Nem hagy nyugtot e tény nekem.

Magas korom, tán ajándék,
Naponta ezen töprengék?
A holnap valóban holnap,
Az is lehet mézesmadzag.

Ép, eszem büntetés lehet,
Ezen töröm mindig fejem?
Barátaim mind itt hagytak,
A gond-, a nyakamba szakadt.

Egyedüllét magányában,
Harcot vívok, nagy csatákban.
Csatározom a semmivel,
Tudom egyszer-, majd menni kell.

Öregségtől undorodom,
Visszakozni vágyakozom.
Vigyor ül ki az arcomra,
Buta ötlet ez te bamba.

Magammal így beszélgetek,
Közben szívem, s lelkem remeg.
A lépteim lelassulnak,
Finálé felé cammognak.

Nyolc évtized elrohant már,
Ennyi tavasz és ennyi nyár.
Ősz és tél, zimankójával,
Ködös idők zúzmarával.

A természet így búcsúzik,
Példaként nekem visszaint.
Visszaint, mintha mondaná,
Örökifjú-, múlik a nyár!

Makó, 2020-12-17