MAGÁNYOSSÁG

Sok-sok ember egyedül él,
S az élettől titkon remél.
Magányosság körül veszi,
Gondolatát nem serkenti.

Múltba néznek, s visszatérnek,
Könnyes szemmel emlékeznek.
„Ami elmúlt nem jön vissza”,
Jól tudjuk azt bánatunkban.

Minden, ami emlék ma már,
Benn rejtőzik, léte sivár.
Szívünk mélyén a lelkünkben,
Fájó érzés-, a nagy csendben.

A napjaink ígyen telnek,
Araszolva igyekeznek.
Fel-felcsillan az elmúlás,
Ami eljön-, s mireánk vár.

Egyedüllét köntösében,
Szenvedünk mi, mert gyötrelem.
Néma csendben, a szobánkban,
Időnként egy sóhaj suhan.

Kettősünnepek, ha jönnek,
Fokozódnak az érzelmek.
Sokan öngyilkosok lesznek,
Bánat elől menekülnek.

Vannak, kiknek senkijük sincs,
Kóborolnak az utcán kint.
Szobájuk a csillagos ég,
Meghalt bennük, minden érzés.

Vannak-, kikre ajtót nyitnak,
Ritkán kedves szót mondanak.
Ajándékkal kedveskednek,
Sietősen tovább mennek.

Magányosság gonosz átok,
Sorscsapás, rossz gondolatok.
Csak egy szó, boldogság volna,
De sokszor nincs, aki szólna.

A gyermekek, ha felnőnek,
Önálló életet élnek.
Ki-ki, megy a maga útján,
Boldogulást úgy kutatván.

A családok széjjelesnek,
Egymástól messze kerülnek.
Unokákat ritkán látjuk,
Velük lenni-, volna vágyunk.

Az évek rohanva telnek,
Öregszenek az emberek.
Fiatalság utópia,
Régen volt-, csak emlék már ma.

A magánynak gondolata,
Egyetlen egy dolog volna,
Örülni a sikereknek,
Amit okoznak gyermekek.

A sors tán rosszul rendelte,
Vagy a rossz kedvében tette.
A családok széthullását,
Egyedüllétet-, a magányt.

Így válunk magányosokká,
Társtalanul élünk tovább.
Kavarog a múlt, és holnap,
Az érzés bennünk megroskad.

Szeretetünnep-, Karácsony,
Egyedül talál csak otthon.
Tán elmormolunk egy imát,
Családunkért fohászkodván!

Makó, 2020-12-14