KINEK NINCSEN CÍME…

Kinek nincsen címe sem már,
Nem csengethet hozzá postás.
Leveleit visszaküldi,
Üzenetet nem visz neki.

Telefonja is elnémult,
Hiába cseng, most már csak búg.
Kik nem tudják, ezt nem értik,
Talán soha nem is sejtik.

Aki egykor vidáman élt,
Örökkön csak mindig remélt.
Tervezgette a jövőjét,
Szépreményű, igaz hitét.

Kit szerettek, megbecsültek,
Tisztelettel emlegettek.
Akinek a mindene volt,
Egy álomkép-, miről dalolt.

Kinek a múltja megrekedt,
Jövője már nem lehetett.
Nem integet soha vissza,
Messzire ment, rég-, valaha.

Kinn nyugszik a temetőbe,
Rideg sírba eltemetve.
Nem maradt más, csak emléke,
Mi visszajár-, csodás lelke.

A lelke nem halt meg soha,
Vándorol a magasságba.
Karácsony tájt még visszatér,
Képzeletben sokat ígér.

Velem maradt, szívemben él,
Ilyenkor tájt ismét mesél.
Néma, csendben csak hallgatom,
Nem szólhatok, mert nem látom.

Ülök, nézek magam elé,
Szívem szorong, és csak remél.
(A) messzeségben ott keresem,
Pedig tudom, nincs már nekem.

Visszapörög az életem,
Lejátszódik minden bennem.
Karjaival, hogyan ölelt,
Benne volt a sok szeretet.

Szeretetét nekem adta,
Boldogan ő rám ruházta.
Arcán a pír felragyogott,
Nekem szólt az, arra vágyott.

Arra vágyott, azt remélte,
Azt akarta, azt tervezte.
Nekem minden sikerül majd,
Imát mormolt, fohászkodva.

Már öreg volt, ráncos keze,
Megremegett, betegségbe.
Akkor is még reám gondolt,
Mosolygott miközben mosott.

Tudta egyszer vége lesz majd,
De nem mondta, elhallgatta.
Nem sírt, pedig fájdalma volt,
Közben lelke már haldoklott.

Néztem búsan, szívszorongva,
A két szeme le volt hunyva.
Lelke már távozni készült,
Nem szólt többé, ki engem szült.

Szíve megállt, nem dobogott,
Ekkor örökre elhagyott.
Vége lett egy életútnak,
Anyám örök álmainak.

Makó, 2019-12-23