LETARGIKUS HANGULAT!

Orvul támadt-, s köszönt reám,
Öregkori tragédiám.
Kivédeni azt nem tudtam,
Bárhogyan is tiltakoztam.

Tudomásul kellett vennem,
Rossz irányba igyekezem.
Hátam mögött ifjúságom,
Szépreményű bohémságom.

Szép szavak kovácsolása,
Nem hat lányra, asszonyokra.
Bambán nézek magam elé,
Mi hibázik, azt kérdezvén?

Hiba talán bennem volna,
Azt kutatom bizakodva?
Hisz még kedves tudok lenni,
Kényszerülten mosolyogni.

Humorom sem kopott meg még,
Könnyelműen bókot hinték.
A hölgyek tán azt gondolják,
Vén bolond már-, de nem mondják.

Szánalmuk titokban marad,
Így reményem, nem lesz malaszt.
Terveket hiába szövök,
Magamon jókat röhögök.

Ej-! Legyintek, komor arccal,
Homlokomon ráncaimmal.
Ette volna meg a fene,
Ifjúként-, nem igyekeztem.

Bepótolni már nem lehet,
Pajzán, régi szép időket.
Messze járok már azoktól,
Csókos, vidám asszonyoktól.

Nem értem a fehérnépet,
Mért csak fiatalra néznek.
Az öreg már nem lesz préda,
Így kerültem a talonba.

Borzasztó ez-, vagy tán szörnyű,
A világ is elvetemül.
Öregember nem vénember,
Mondták bölcsen, ezt nevetve.

Hol van már a régi strófa,
Két gyöngéd kar szorítása?
Minden múlt lett-, jövő nélkül,
Korom maradt meg emlékül.

Agyam néha zakatolgat,
Kongó fejem, nyugtot nem hagy.
Kihúzni nem merem magam,
Nehogy testem hanyatt dobjam.

Vigyáznom kell már mindenre,
Lépteim sebességére.
Szuszogásom árulkodna,
Jó ok volna szánalomra.

Ne szánjon engem meg senki,
Nagy baj-, mi rám nehezedik.
Az élet keresztje rajtam,
Hurcolnom kell akaratlan.

A kereszt nem látszik ottan,
Roskadozom minduntalan.
Csetlek-botlok, földre esek,
Bosszúsan ott meghempergek.

Öreg, vén, vagy tán aggastyán,
Hátam mögött rég azt mondják.
Letargikus képet nézek,
Haldoklanak a remények!

Makó, 2020-01-31