A TÉL
Jégvirágokat rajzol most
Az ablakomra a zord tél,
S künn szemet gyönyörködtetve,
Hull a hó és minden fehér.
Füstöt okád a kéményem,
A kályhámban a tűz pattog,
Sír a vizes fa ropogva,
Majd fellobbanva ad lángot.
A meleg szobámban ülök,
S figyelem a természetet,
Két kisveréb egymás mellett,
A hidegtől dideregnek.
Fázós kezét zsebbe dugva,
Nagykabátos ember lépked,
Sietős a dolga mostan,
Gyermeknek és fehérnépnek
Menekülnek a hidegtől,
Mindenki melegre vágyik,
Hóember van udvaromon,
Büszkén áll ott, s ő nem fázik!
Felragyog a Nap az égen,
Sugarai megcsillannak,
A fehérségen táncolnak,
S tündökölve játszadoznak.
Csilingelve jön egy fogat,
Subás gazda ül a bakon,
Szaladnak a tüzes lovak,
Csúszik a szán a nagy havon.
Fekete varjak károgva,
Szállnak le a kocsiútra,
Eleség után kutatnak,
Éhesen most elhagyatva.
A tél szerelmeseinek
Örömöt okoz a hideg,
Sítalpakon tovacsúsznak,
Hódolnak a szenvedélynek.
Gyermeksereg hó csatát vív,
S a hólabdák célba érnek,
Eltalálva gyakran egymást,
S ezen ők nagyot nevetnek.
Befagyott a tónak vize,
Kemény jégpáncél takarja,
Korcsolyázók önfeledten,
Esnek-buknak jót kacagva.
Erdő-mező állatai
A zord téltől szenvednek,
Etetőkbe most az erdész,
Hordja a sok eleséget.
Gondoskodik a sok vadról,
Sorsukra nem hagyja őket,
Csapatostól nyulak, őzek,
És vaddisznók közelednek.
A határban puskás vadász
Távcsövével a kezében,
Zsákmány után kutat szeme,
Majd fegyvere nagyot dörren.
Halált oszt neki a keze,
A kutyája segítkezik,
A lelövött állatokat,
Felkutatni igyekezik.
A tanyáknak az udvarán
Kövér disznók sikoltoznak,
Kegyetlenül a hentesek,
Öldökölnek, vért szomjaznak.
Együtt van, most a nagycsalád,
A disznótort ünnepelve,
Jóllakottan iszogatnak,
Megjön most mindenki kedve.
Ám a tavasz közeledik
A nagy csatáját megvívja,
Egyre fogy a télnek hava,
A jég vízzé olvadozva.
A hó alatt a gabona,
Kikelt és ott növekedett,
Elissza a hónak levét,
S a táj megint újra zöld lett.
Csatát veszít így a zord tél,
Legyőzője a szép ősznek,
Eltűnik a fehérsége,
Így lesz vége a hideg télnek!
Makó, 2005. 03. 06.