EMLÉKEZÉS ANYÁMRA

Itt állok árván egyedül
S emlékezem, de nem szólok,
A sírod rideg kövét nézem,
S hoztam Neked friss virágot.

Elhagytál, mert menned kellett
S választani mást nem tudtál,
De nem haltál meg sohasem,
Mert szívemben ott maradtál

Tudod! – sokszor beszélgetünk
S elmondok mindent Neked,
Válaszolok helyetted is,
Mert sajnos, Te nem teheted!

Mikor kérdezek valamit,
És feleletet nem kapok,
Rádöbbenek a valóra,
Itt hagytál, s egyedül vagyok.

Feltör bennem sokszor a múlt,
Az emlékek sokasága,
Felelevenedik olykor,
Gyermekkorom boldogsága.

Tőled kaptam mindent egykor,
Életet és szeretetet,
Meghálálni sosem tudtam,
Most érzem hiányát ennek.

Dolgoztál értem szüntelen
S görnyedt hátad biztos, hogy fájt,
Nem törődtél semmivel sem,
A célod nem ismert határt.

Embert neveltél belőlem
S körülvettek unokáid,
Van már egy dédunokád is,
Ezt elmondom Neked most itt.

Itt állok árván egyedül,
Ki tudja már, hogy hányadszor,
S eljövök, mikor tehetem,
Szeretetet hozok sokszor.

Úgy szeretlek Édesanyám,
Ezt nem mondtam Neked soha,
Pedig én mindig éreztem
S Te tudtad – mi szívem szava.

Egy nap biztos találkozunk,
Ha az égbe vándorolok,
Nem hagylak el soha akkor,
S örökre Nálad maradok.

Most mennem kell, de majd jövök,
S beszélgetünk ismét sokat,
Elmondom a sírod mellett
Örömömet, bánatomat.

Makó, 2004. 11. 07.