HALOTTAK NAPJÁRA

A falevelek lehullnak,
Búcsúzik a nyárutó.
A természet pihenni tér,
S az őszi szél várható.

A fák csupasz ágaikkal,
Az ég felé merednek,
Téli álmukat alusszák,
S kopár lett a kikelet.

Köd borítja be a tájat,
Fagyos, rideg /a/ hangulat,
A tavasznak és a nyárnak,
Hírmondója sem maradt.

Egy hely van, hol a csend honol,
Mit sok virág ékesít,
Gyertyák fénye világítja,
Szeretteink nyughelyit.

Egymás mellett nyugszik csendben,
Pandúr, rabló és bíró.
Apáca és a kokott nő,
Pap és Isten tagadó.

Orvos mellett a betege,
Ápoló és az ápolt.
Bankár, koldus, szegény ember,
És ki egykor gazdag volt.

Író és analfabéta,
Hóhér és az akasztott,
Tanár és a tanítványa,
S az is, aki megbukott.

Zenész és a botfülűek,
Dalnok és siketnéma,
Kocsmáros és a pincérek,
S a becsapottak hada.

Hősi halott, vitéz, gyáva,
Áruló és elárult.
Miniszter és képviselő,
Sanyargatott, elárvult.

Filiszter és polgármester,
Ügyvéd és ügyvédbojtár.
Tervező és terveztető,
És aki hozzájuk jár.

Vállalkozó, munkaadó
És munkanélküliek.
Tűzoltó és gyújtogató,
Együtt itt mind megférnek.

Mikor rájuk emlékezünk,
Szívünk értük megdobban,
A szeretet visz hozzájuk,
Halottaknak-napja van.

Sírhantjuknál fejet hajtunk,
Könnyes szemmel állunk ott,
Nem felejtjük soha azt el,
Aki értünk dolgozott.

Gyertyát gyújtunk tisztelettel,
A koszorúik mellett,
Ünnep van a temetőben,
Fájó néma kegyelet.

Szülőnek nincs rossz gyermeke,
S ott mindenki egyforma,
Egyenlőség uralkodik,
Minden egyes sírhantba’.

Őseink kik értünk haltak,
Békességben nyughatnak,
Szeretet övezi őket,
Nem csak egy, – de minden nap!

Makó, 2003. 08. 14

.