MAROS-PARTI HANGULAT

Ébred a természet, a fák rügyben állnak,
Dalol a madárhad, örül a tavasznak.
Éneküktől hangos mindenütt az erdő,
Éled a berek is a Nap melegétől.

A békák brekegve ugrottak a vízbe,
Amikor egy gólya megjelent ebédre.
Egy lábon álldogált, könnyű prédát lesve,
S elkapott egy brekit, – ez lett az ő veszte!

A mezőn egy ürge, mintha menekülne,
Nem sejté még szegény, – jő a veszedelme!
A megáradt Maros már nem fér a medrébe’,
Hömpölyögve száguld, mindent tönkretéve.

Ürge, vakond, egér, – kik földben élnek,
A hatalmas nagy víztől, semmit nem remélhet.
Örök harcot vív, – ember és természet,
Az egyik győz, a másiké az enyészet.

Gátat építenek a víznek útjába,
A szilaj folyót így medrébe zárva.
Kinek van igaza, – ki gondol most arra?
A Marostól mit elvettek, – azt akarja!

A kiskertek veteményét tönkreteszi,
A víkendházakat vízzel mind megtölti.
Bosszút áll azért, mert az ember meglopta,
Magát kitombolva, – elmúlik haragja.

Tavasszal ez így van, minden évben újra,
Ember, állat, s madár ilyenkor búsulva.
Míg a fák virága hirdet új életet,
Az áradó folyó, okoz sok keservet.

De mikor vége, mind csak emlék lesz,
A közelgő nyár majd mindent elfeledtet.
A Maros mintha szégyellné szörnyű tettét,
Összehúzza magát s elapasztja vizét.

De megbízni benne sohasem érdemes,
Álnok gonoszsággal elvesz sok életet.
Hibái ellenére mégis szeretjük,
Csak a mi Marosunk, – ha néha meg is vetjük!

Makó, 2000. 05. 23.